Krusovszky Dénes: Mindenhol ott vagyok
Magvető, 2013, 72 oldal, 2490 HUF
Fotó: Valuska Gábor
Krusovszky Dénes (1982, Debrecen), költő, író, kritikus. Az ELTE magyar, összehasonlító irodalomtudomány, és esztétika szakán tanult. Szerkesztett egyetemi folyóiratot (Puskin Utca), negyedéves lap versrovatát (Ex Symposion), és könyvsorozatot is (JAK Világirodalmi Sorozat). Eddig négy verseskötete jelent meg (Az összes nevem, 2006, Elromlani milyen, 2009, A felesleges part, 2011, Mindenhol ott vagyok, 2013), de bemutatták már drámáját is (Az üveganya), a közeljövőben pedig egy esszé és kritika-kötete, illetve egy novelláskötete fog megjelenni. 2008-ban Junior Príma, 2012-ben József Attila díjat kapott. Amíg ki nem derült, hogy színtévesztő, pilóta akart lenni.
Melyik könyv volt rád a legnagyobb hatással?
Ez az életkorommal együtt változik, azt hiszem. Kamaszként a Száz év magány volt a kedvencem, amit ma már jóval problematikusabbnak látok. Vagy mondjuk Salinger. Remekműnek tartottam a Zabhegyezőt, ma viszont a Kilenc történet elbeszéléseit sokkal kidolgozottabbnak érzem. Szóval nehezen tudok erre válaszolni, álljon itt egy Jolly Joker: a Sátántangót régen is, ma is remekműnek láttam-látom. Ha viszont líráról van szó, azt inkább el sem kezdem sorolni...
Kik azok a szerzők, akikhez nem sikerült közel kerülnöd?
Nyilván ebből is rengeteg van. Mondjuk Illyés Gyulával soha nem tudtam igazán mit kezdeni, és ez csak fokozódik...
Ha egyetlen sort/mondatot kellene kiemelned az eddigi munkáidból, mi lenne az?
Kissé hasraütésszerűen: „belekiáltok még néhány / homályos mondatot a délután / kannájába, majd óvatosan ráhúzom a fedőt”
Ha egy képzőművésznek önálló tárlatot rendezhetnél, ki lenne az?
James Abbott McNeill Whistler
Mi az a zene, ami írásra ösztönöz, mi az, ami kikapcsol?
Általában nem hallgatok semmit írás közben, a csendet jobban szeretem. Bár legutóbb a La Grande Bellezza című film soundtrack-jét kipróbáltam, pihenéshez jó volt, kicsit giccses, de hát, istenem...
Ki az az alkotó, akivel a legszívesebben működnél együtt?
Élő vagy holt? Fiatalabb koromban szívesen elszegődtem volna Beuys kisinasának, de mondjuk Paizs-Goebel Jenővel is boldogan kokettáltam volna.
Életed filmje egy... vígjáték, amit Tarr Béla rendezett?!
A sport... talán a legtúlértékeltebb dolog a világon.
Három óra múlva... koromsötét lesz.
A nők... Nem fogok általánosítani.
Tragédia vagy komédia?
Valahol mélyen elválaszthatatlan a kettő, ha például nagy komolyan azt mondom: tragédia, máris komikussá váltam. Éppen ezért: tragédia.
Kávé vagy tea? Kávé, ez egyértelmű. Sőt, hosszú-hosszú dark roast!
Gyros vagy pizza? A kulturális nyitottság jegyében: gyros-os pizza.
Dísztelen, praktikus
Vetésben állok, bokáig süllyed
a lábam, míg a szám jár, de amit mondok, aligha
ér el hozzád. Egyre beljebb jutunk
mégis, dísztelen, praktikus mozdulatokkal halad
a munka. Amit tejjel üzentek,
rozsdára fordítom, amit bőrrel, azzal inkább csak
eljátszok az árnyékban, akár egy
bontókéssel a kíváncsi hentesgyerekek. Innen,
ebből a mélyülő pontból nézlek,
minden erőmmel próbálom elképzelni, hogy kihűlsz.
Ez már a torlódás persze, ilyen
is lehet, érkezik sorban minden, kréta és aszfalt,
salak és sebbenzin. Kitisztított
szavakat forgatsz, míg én belekiáltok még néhány
homályos mondatot a délután
kannájába, majd óvatosan ráhúzom a fedőt.
(A felesleges part, 2011. / 2000, 2011/2.)
Elégiazaj
A figyelem hosszú éveit követő
meglepően tiszta reggelen,
amikor alig érthető hangon,
hörögve, zihálva, de mégiscsak
emberi szavakkal kezdték el
tartozásainkat sorolni a háziállatok,
megindultam hirtelen.
Nincs annál feleslegesebb átok,
mint pusztulást kívánni mindenkinek,
én mégis ezt ordítottam végig az úton,
mert egyik szembejövő sem te voltál,
pedig tudtam, hogy előbb-utóbb
magunk is sorra kerülünk.
Azóta bárhol megalszom,
zötykölődő teherautó ponyvája alatt,
zöldséges verem melegében,
lesántult magaslesen, várakozva.
Mert az lesz az ébredés, amikor a sötétség
végre félrefordítja szemét,
akár egy vén diakonissza,
aki órák óta figyel a templomparkban
egy kétségbeesetten szeretkező párt,
mégsem szól rájuk, hisz tudja,
úgyis képtelenek elélvezni már.
(Élet és Irodalom, 2012/36.)
A bankett
A zenekar már hangolt,
amikor meghívódat szorongatva
megálltál az udvarház előtt,
régi vőlegényöltönyöd,
akár egy hamis emlék,
rádfeszült, miközben átsétáltál
a váratlanul romos termeken,
sehol senki, néztél körbe,
mégis hallom a vonósok
cincogását, talán odakint vannak,
gondoltad, ám a csontfehér
pázsiton sem várt senki,
hiszen még nyár van, nem eshetett a hó,
le kellett térdelned, hogy megértsd,
friss mésszel van felöntve a park.
(Élet és Irodalom, 2013/51-52.)
