Falvai Mátyás: Allegro barbaro
Orpheusz Kiadó, 2006, 192 oldal
Fotó: Valuska Gábor
Falvai Mátyás, író. 1984-ben született Győrött. 10 éve él Budapesten, 1 hónap múlva lesz 30 éves, 3 könyvet írt eddig, ebből 2 jelent meg. Szereti azt hinni, hogy a java még csak most következik.
Melyik könyv volt rád a legnagyobb hatással?
Avagy a megválaszolhatatlan kérdés. Azok közül a könyvek közül, amelyek sokat formáltak a szemléletemen, mostanában ezeket olvastam újra: Hrabal önéletrajzi trilógiája (Házimurik, Vita nuova, Foghíjak), az Amerikai pszichó és Wells Tower Elpusztítva, felperzselve című novelláskötete.
Kik azok a szerzők, akikhez nem sikerült közel kerülnöd?
Nem vagyok könyvfélbehagyós, de eddig négy Thomas Mann és három Salman Rushdie könyvet adtam fel félúton.
Ha egyetlen sort/mondatot kellene kiemelned az eddigi munkáidból, mi lenne az?
„Hagyni kell, hadd robogjon a szarosvonat, amíg lehet.”
Ha egy képzőművésznek önálló tárlatot rendezhetnél, ki lenne az?
Nagyon sok nagyszerű képzőművész barátom van, mindegyikük izgalmasan ki tudna tölteni egy nagyszabású szólókiállítást a munkáival, így nehéz is válaszolni. De ez nemcsak a közvetlen ismerőseimre igaz, rengeteg olyan fiatal képzőművészt látok jelenleg, aki megérdemelne egy önálló kiállításnyi teret és figyelmet minimum éves rendszerességgel. Ha egyet ki kellene emelnem: kiváló szobrász barátom, Szabó Ottó világát nagyon élvezném látni egy monstre kiállítás terjedelmére kiépítve.
Mi az a zene, ami írásra ösztönöz, mi az, ami kikapcsol?
Íráshoz hard bop és cool jazz, elektronikus zene vagy a Goldberg-variációk Bachtól (Glenn Gould, 1982), kikapcsolódáshoz nagyjából ugyanez.
Ki az az alkotó, akivel a legszívesebben működnél együtt?
A klasszikus műfajokban (regény, novella) nem nagyon jut szerep az együttműködéseknek. Az alkalmazott írásban az olyan feladatok lehetnének érdekesek, mint például a legprofibb amerikai sorozatok (House of Cards vagy annak idején a The Sopranos) írócsapatában dolgozni.
Életed filmje egy… Woody Allen-klasszikus, amit Louis C.K. remake-elt.
A sport… fogalmazzunk úgy, még keresi a helyét az életemben.
Három óra múlva… talán kisüt a nap, jó lenne.
A nők… nélkül nincs értelme semminek.
Tragédia vagy komédia? Komédia.
Kávé vagy tea? Espresso, tejszín, egy cukor
Gyros vagy pizza? Hamburger. A trashkaja a legmocskosabb szenvedélyem.
Rendetlenkedtél (részlet)
„És ha késve érkeznénk a misére, a leghelyénvalóbb, ha a »Futva jöttem elibéd« kezdetű énekkel nyitunk.” Marosi Miklós karnagy úr fésületlen fogsora mögül nyálasan fröcskölt elő a vicc, amelyet fád röhögéssel díjaztak a kántorképző növendékei. Marci kényelmetlenül érezte magát e társaságban, és nem csak az idétlen kántorhumor miatt. Nyomasztották az ebben a környezetben kimondottan frivol viseletnek számító ujjatlan ingecskék és az anyagukon átütő hónaljszőrzetek. A nagymamás, sprőd és ránézésre is büdös, barna nejlonharisnyák, a térd alá érő, lópokróc-finomságú szoknyák szigora, a sminktelen arcokat keretező, csulunkás hajzatok. A férfiak szandálba bújtatott, szürke zoknis lába. No és a naftalinnal és kölnivízzel – természetesen a szabadosság csimborasszóját jelentő No. 4711-essel – keveredő verítékszag. A falon egy kimondottan rusnyán megfestett, feltehetőleg vízfejűségben szenvedő, férfiarcú Szent Cecília-festmény reprodukciója hipnotizált, az óráknak helyet adó imaterem falain mélyülő, ujjnyi széles repedések pedig valódi tartalmat adtak az intézménnyel kapcsolatban előszeretettel hangoztatott „patinás” jelzőnek.
Marci volt a legfiatalabb a növendékek közül. Megfordult itt kántori babérokra törő, középkorú, és szinte borítékolhatóan szűz matrónától kezdve huszonéves, reszketeg, istenfélő ifjún át majdnem mindenféle népség. Még a papi szeminárium hallgatói is átjártak liturgikus énekeket és némi orgonajátékot tanulni. A szünetekben dandy-s hanyagsággal cigarettázó kispapok külön kasztot alkottak. Állandó céltáblái voltak a savanyú, céltalan nedveikben pácolódó vénkisasszonyok több-kevesebb sikerrel hitbuzgósággá szublimált erotikus vonzalmának. A papnövendékek tudatában is voltak a kitüntetett figyelemnek, és mellüket düllesztve, kimérten lezser, már-már világias kéztartással emelték szájukhoz a cigarettát.
Hogy Marci hogyan keveredett közéjük, talán némi magyarázatra szorul. Hónapok óta tartó plátói szerelme csalogatta ide. Minden reggel ugyanott, a Baross és a Kazinczy utca sarkán, a flegmatikus Szent György-szobornál találkozott össze a gesztenyebarna lánnyal. Hófehér harisnyába bújtatott, izmos lábai, telt keblei, fehér bőre és a lefegyverző, szégyenlős kedvesség, ahogy minden reggel Marcira mosolygott mélybarna szemeivel, rabul ejtette a fiút. Marci ekkortájt kezdett öltözködni. Vasalatlan ingben nem volt hajlandó utcára menni, bőrét arctisztító tonikkal dörzsölte vörösre minden este, az orrán előbukkanó minden egyes mitesszerre keselyűként csapott le, hajára jó maréknyi zselét kent, amelyet művészi gonddal fésült frizurába. A zselés haj bukósisak gyanánt keményedett fejére, a fésűfogak nyoma belemerevedett fakóbarna hajába, akár egy szőlővel ültetett lanka barázdái. A barnaszemű lány minden éjjeli és nappali gondolatát hézagmentesen kitöltötte, hosszasan ábrándozott arról a – kétségkívül bekövetkező – pillanatról, amikor majd összeszedi magát végre, és megszólítja. Elképzelte, milyen lesz fogni a kezét, csókot adni puha, vörös szájára, együtt sétálni a Baross úton, a Rába-hídon vagy a Radó-szigeten, milyen lesz szagolni. Magához ölelni, megnevettetni és nevetésében gyönyörködni. Egyvalamit nem tudott csak elképzelni: milyen lehet vele szeretkezni.
„Hallottátok, hogy ezt mondták a régieknek: »Ne paráználkodj!« Én viszont azt mondom nektek, hogy mindaz, aki asszonyra néz azért, hogy megkívánja őt, már paráználkodott a szívében. Ha pedig a jobb szemed megbotránkoztat téged, vájd ki azt, és dobd el magadtól; mert jobb neked, hogy elvesszen egy a testrészeid közül, mint hogy egész testedet a gyehennára vessék. És ha a jobb kezed megbotránkoztat téged, vágd le azt, és dobd el magadtól; mert jobb neked, hogy elvesszen egy a testrészeid közül, mint hogy az egész tested a gyehennára jusson.” Ezt már Jézus mondta, nem a nagytiszteletű Tóth Tihamér doktor, vagyis némiképp nagyobb súllyal estek latba e szavak. Ez elég okot adott Marcinak a kétségbe esésre. Ha így áll ugyanis a dolog, akkor nemcsak egyik szemét, hanem mindkettőt ki kellene vájnia, és kezei közül sem csupán az egyik botránkoztatta meg, megszívlelte ugyanis bátyja, Matyi tanácsát, aki szerint ha bal kézzel csinálod, az olyan érzés, mintha más csinálná neked. Hogy pontosan mi is az a gyehenna, nem volt teljesen világos előtte, de abban egészen bizonyos volt, hogy fölöttébb kellemetlen hely.
Közben a hazug gyónások száma egyre gyarapodott, így már az is terhelte lelkiismeretét, hogy rendre tisztátalan lélekkel járult a szentáldozáshoz. Tihamér atya szavai zengzetes lemondással visszhangoztak lelkében: „Az első magányos bűn megtörtént. A várfalon megnyílott az első rés… Ezen fog lassan kiszivárogni a fiatal test minden feszülő erőtudata, munkakedve s a lélek lendülete. Az alvó lelkiismeret nagyot jajdult nyomában.”
