B
Niccoló Ammaniti: Ahogy Isten parancsolja, Noran 2008, 477 oldal, 3499 Ft
Képzeljük el, hogy Hyeronimus Bosch napjaink festője, és a tőle ismert, szinte már szürreális stílusban festené képeit, mindazt, amit korunkból lát. Például a Gyönyörök kertje című művén eltorzult képű diszkó-cicák enyelegnének a plazák közepén, groteszk izompacsirtákkal. A háttérben eső áztatta mezők, bevásárlóközpontok, autókereskedések neonfényei. Legjobban ezzel a hasonlattal tudnám jellemezni Niccoló Ammaniti könyvének alaphangulatát. Egy isten háta mögötti olasz kisvárosban, üresfejű plaza-majmok, felszínes kispolgárok, akiknek a (látszat)boldogság, a teljes élet szinonimája. Egy torz tabló, közhely első látásra. De ez csak a történet háttere.
Ebben a történetben senki sem normális. Ez még akkor is igaz, ha tudjuk, ez a fogalom manapság nehezen definiálható. A történet középpontjában egy kis baráti társaság/ sorsközösség áll. Rino Zena, fia Cristiano, Négy Sajt, és Danilo Aprea. Négy tipikus emberi képlet. Rino a kiöregedett skinhead, akinek a náci ideológia megad minden magyarázatot. Két parasztlengővel meg tud oldani minden problémát. Fia, Cristiano teli kamaszkori dühvel, és az apja iránti rajongással. Danilo, kislánya banális halála óta próbálja visszaszerezni régi életét, de csak az élete romjain álló látszat fenntartására futja erejéből. Négy Sajt életét két dolog határozza meg: a teljes lakását beterítő betlehem, és egy Ramona nevű pornószínésznő iránti megszállottsága. Természetesen alkoholisták mind a hárman. Olyan figurák, akik gyakran lapszéli négysoros hírek szereplői. Részegen falnak hajtott kocsijával, felakasztotta magát, stb. A szociológia csak úgy hívja őket: a társadalom peremén élők. Ammaniti a négy főszereplőn kívül kiemel, kibont más karaktereket, míg másokat csak felvillant, majd a háttérben hagy. Ahogy az író kicsit többet megmutat a háttérből felbukkanó karakterekből, kisszerű, szánalmas, tragikus, szerethető figurák jelennek meg a szemünk előtt. Teljesen emberiek.
Ebből az állóképből indulva kezd el bonyolódni a történet. Danilonak akad egy remek terve, ami egy rablással egycsapásra megoldaná problémáikat, és megváltoztatná az életüket. Az életüket valóban megváltoztatja, csak nem úgy, ahogy tervezik. Innentől kezdve a történet olyan pörgős, hogy ha filmhez kéne hasonlítani, egyből Tarantino, vagy Guy Ritchie jutna eszembe. Hasonlóan groteszk humorral. A történet végén nincs katarzis, nincsenek konzekvenciák, vagy megoldások. Csak egy fiú –Cristiano -, aki egy nap alatt válik férfivá, miután azt a keveset is elveszíti, ami az életét jelentette. A könyv egyrészről görbe tükör a társadalomnak (de Ammaniti – szerencsére - nem akarja megmondani a tutit). Másrészről - ha szabad a filmes hasonlatnál maradni - egy Tarantino-s sztori, ahol sokkal inkább számítanak a szereplők, a jellemek változásai, mint a tényleges történet. Olyan könyvről van itt szó, amiről nehéz írni, mert nehéz visszaadni azt a pontos arányokkal megrajzolt társadalomkritikát, és lényegre törő, mégis esszenciális elbeszélést, amit az író megvalósít. A szerző remekül festi meg korunk egyik életérzését, majd vegyíti kisszerű emberek tragédiájával és pörgős cselekményvezetéssel. Niccoló Ammaniti könyvei negyvenöt országban olvashatók, és ezzel a regényével 2007-ben elnyerte a legrangosabb olasz irodalmi díjat, a Premio Strega-t. Véleményem szerint nem véletlenül.
