Szabó T. Anna,1972. június negyedikén született Kolozsváron, 1987-ben családjával áttelepült Magyarországra. A gimnáziumot Szombathelyen végezte. 1991-ben Budapesten Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar-angol szakos hallgatója, az Eötvös József Collegium diákja. 1997-ben szerzett tanári és előadói diplomát, majd elvégezte az Angol Reneszánsz és Barokk PhD-programot, doktori fokozatát 2007 tavaszán szerezte meg. Jelenleg Budapesten él férjével, Dragomán György íróval és két gyermekükkel. Egyetemi évei alatt kezdett publikálni, több napi- és havilapban, különféle antológiákban rendszeresen közöl verseket, esszéket, novellákat. Első kötete, A madárlépte hó 1995-ben jelent meg a Belvárosi Könyvkiadónál, amit még négy kötet követett a Magvető Könyvkiadónál (Nehézkedés 1998, Fény 2002, Rögzített mozgás 2004, Elhagy, 2006. Gyermekvers-kötete a Jónás Tamással és László Noémivel közösen írt Formák a tubusból). Író, műfordító (többek között William Shakespeare, James Joyce, Sylvia Plath, W. B. Yeats, John Updike, Stuart Parker, Cliwe Wilmer írásait fordította), dolgozott a Cinema magazinnak, tanári és szerkesztői munkát végzett British Councilnak, a Magyar Könyv Alapítványnak és a Hungarian Quarterlynek, cikkeket és kritikákat ír. Jelenleg Shakespeare szonettjeinek új fordításán dolgozik. Legújabb könyve a Tóth Krisztinával és Varró Dániellel közösen írt gyermekvers-kötet, a Kerge ABC, és egy Helwig Brunner osztrák költővel közös német-magyar kétnyelvű verseskönyv az Osztrák Kultúrfórum Dichterpaare sorozatából. Díjai: Petőfi-díj (1996), Soros-ösztöndíj (1997), Déry-díj (2000), Móricz Zsigmond ösztöndíj (2001), József Attila díj (2002), Vackor-díj (2003), Kavics-díj (2003), Zelk Zoltán díj (2004), Arany János ösztöndíj (2005); a Tokaji Írótábor díja (2005), Babits Mihály műfordítói ösztöndíj (2006), az Akademie der Künste Berlin - Junge Akademie ösztöndíja (2006), a Mozgó Világ Nívódíja próza kategóriában (2006), az ULNÖ Krems ösztöndíja (2007).
http://szabotanna.com/
Költői recept
Épp, hogy ki lehet ülni a teraszra
a kisvendéglő előtt, még kabátban,
de már arcunkat fordítva a fénynek,
ráéhezve a hamvasan és nyersen,
magakelletőn virágzó világra:
harsogó zöldre, vitorlás fehérre,
nedvre, zamatra, vitaminra, vérre.
Bárányt és tojást, hersegő-friss retket,
spárgát és zsenge csírát, új salátát
adnak asztalra ilyenkor - ki bírja
foggal, erővel, mohón nekieshet
az éppen hogy megszületett, kisarjadt
energiáknak, lehet rágni, nyelni,
hogy élhessünk és ülhessünk a napban.
No de virágot? Hát ilyet ki látott?
Zöldfűszer-levest szervíroz a pincér,
elém teszi a kockás terítőre,
és a levesben, mint egy lápos réten,
vagy egy barokk kép keretkoszorúján,
százszorszépek és primulák lebegnek.
Szép, romantikus étel, kár megenni,
illő ehhez az illatos tavaszhoz.
És ó, be remek kompozíció ez:
épp eltöprengek a tányér fölött,
a lét iszonyú kérdésén tűnődöm
lebegő hajjal, mint Szapphó a sziklán.
Kezdhetem is a megható merengést:
„Mily virágos a költő levese!”
Dehogy merengtem: ettem. (Aztán - írtam.)
