Bajtai András: Betűember
PRAE.HU - JAK, 2009, 65 oldal, 1490 Ft, C+
Az, hogy gyökeresen mást gondolok a költészetről, mint Bajtai András, az teljesen világos, mint egy pofon, nem tagadom, de ezt a tényt megpróbáltam most teljesen háttérbe szorítani. A Kalligram Telep különszámáról írt posztunk keltette vita elültével talán már írhatunk a rosszindulat vádja nélkül a néhai Telep-tag költészetéről, talán azt sem bánja majd Bajtai András, hogy kötete kapcsán előkerül az a költészet-esztétikai vita, amit már érintettünk korábban itt a blogon.
Nézzük előbb a jókat: a kötet szerkezete dícséretet érdemel. A szövegek - látszólag alapos munka eredményeképpen - szorosan összefonódnak, egymásra épülnek, utalnak egymásra. A visszatérő motívumok is következetesek, átgondoltak. Három arányos ciklusra oszlik a kötet, melyekre a fenti kitételek egyesével is igazak. A versek hangulata, a tematika is meglepően következetes, ritkaság az ennyire egynemű kötet. Ebből persze az is kitűnik, hogy Bajtai már nem kísérletezik, biztos kézzel nyúl pont oda, ahova érzése szerint kell. Ebben nincs nehéz dolga, mert Bajtai látszólag egytémás költő, szinte minden szövegével ugyanazt járja körbe: urbánus, önvizsgáló-analizáló költészet ez, nem kevés látomásos szürrealizmussal. A kötetnek súlyosan nyomasztó hangulata van, mintha folyamatosan adászárás előtti szorongáskeltő, fekete-fehér animációs filmek pörögnének a lapokon. Bajtai ilyen szorongó világot ír meg, kelt életre.
A Betűember fogalma kötetcímbe emelve (képregényekre jellemző borítóval és a Betűember című verssel) életképesebb, mint eddig - a címet egy a kötetben is szereplő Bajtai vers (Szín és hegedű) szereplőjeként ismerhettük meg korábban. E verstől akkor is, most is súlyosan zavarba jöttem. A Betűember, aki színeket vacsorázik, miközben a süket nő hegedül, nekem sok, telít. Dunajcsik Mátyás, szintén Telepes költő így kommentelte ezt a verset a Telep fórumán: "András, lehet, hogy ezért nagyon nem fogsz szeretni, de: szerintem megírtad életed első gyerekversét." Egyetértek vele.
És ezzel el is értem a legfontosabb részhez:
Bajtai költészetével az egyik legnagyobb problémám az, hogy a szürrealizmusnak olyan mélységeibe-magasságaiba merészkedik, hogy az a szöveget sokszor önnön paródiájává teszi. Az világos, hogy Bajtai a szövegalkotás szabadasszociációs, ösztönös módját műveli, és hogy ez a szövegképző folyamat összhangban is van versei tartalmi-hangulati elemeivel és hanghordozásával, de akkora logikai bakugrásokkal jut az egyik helyről a másikra egy-egy versében, amitől a szöveg komolytalanná válik. (Példák lentebb.)
A felsorakoztatott elemek néha olyan (sajnos úgy érzem nem szándékos) groteszk szövegvilágot alkotnak, ami zavarba ejti az olvasót még akkor is, ha szem előtt tartja, hogy Bajtai András az ember tudatalatti/tudattalan folyamataival próbál sajátos módján foglalkozni és súlyosan vonzzák a bizarr szöveghelyzetek. (Pontosítok, van amikor világos, hogy ironizál, olyan is, amikor sikerül elérnie, hogy a bizarr elemek, bakugrások alá vannak támasztva. Egy konkrét vers is van, erről később.)
A süket nőt külön is említeném, címadó verse az első ciklusnak. A süket nő visszatérő motívum, a költői én valamiféle démona, vagy alteregója, mindenesetre nyomasztó, baljós kísérője - a betűemberhez hasonlóan. De a süket nő motívuma mintha nem mindig érné el a kívánt célt. Sokszor nem démoni, nem nyomasztó, a szöveghelyzetek amikben előkerül, néha inkább parodisztikusak.
Az előbb említett bizarr bakugrásokra, meghökkentő absztrakciókra is mutatnék példákat. A legelső, cikluson kívüli nyitó versben (Ketrecek) például így szól egy mondat:
„Nem akarok
megszólalni, hasznavehetetlen vagyok,
körömágy köröm nélkül, egyetlen kívánság
vagyok, bár csináltam volna valamit ma is,
mondjuk faraghattam volna szappanokat
a fogsorommal.”
A mondat végétől elbizonytalanodik az olvasó. Vajon a költő ironizál? A vers egészét olvasva nem úgy tűnik. Miért pont szappanok és miért kell a szappanokat foggal faragni? Ha pont a mérhetetlen hiábavalósága miatt írta ezt le a költő, akkor mintha túllőne a célon. Vagy A másik oldal című vers, mely a versbéli én árnyékos oldaláról, másik személyiségéről beszél:
„Néha csak lemegy
a pincébe, és a pucér nőket bámulja a falakon, vagy
a satu közé szorítja a fejét és úgy babázik.”
A mondat vége megint hasonló hatást válthat ki, mint az előző esetben.
Gondban voltam a következő versrészlettel is:
„[...] jön felém
egy félszemű férfi, figyelem, ahogy
közeledik, aztán meglátom a kezében
a kábelkötegelőt, és akkor már tudom,
hogy nekem most azonnal el kell
kezdenem táncolni, különben valami
nagyon rossz fog történni, például
egy fióka csőrével kocogtatnak meg
egy forró villanykörtét, vagy csak
kikotorják, majd eltapossák a tojásokat.”
A vers (Séták) elején a versbéli én alvajárásáról olvashatunk, aki pizsamában eszmél egy romos téren.
A jelenet álomszerű, összefüggéstelen voltát érzem és értem, de mégis: a kábelkötegelő miért áll összefüggésben a madárfiókákkal? Talán mert a villanyvezetékeken ülnek a madarak? És ha igen, és tételezzük fel, hogy így veszélyezteti a madarakat, akkor ezen mennyiben segít a versbéli én valamilyen ösztönös akciója, kitörése (ez esetben a tánc).
Nem, nem logikát próbálok itt keresni (mert azt persze nem mindig lehet és szabad ha irodalomról van szó) csak valami rendszert, ami segít eligazodnom a szerző látomásos világában. Szeretném a velejét, működési elvét megfejteni ennek a szövegnek.
A vers folytatása sem adott választ a kérdéseimre, sőt, tanácstalanságomat tovább növelte:
„De az is lehet, hogy csak azt akarja tőlem
ez a férfi, hogy aludjak együtt a béna
feleségével, törölgessem le a melléről
az odaszáradt tejfölt, vagy hányjam
el a havat a háza elől, mert ő már
mozdulni sem bír, egész nap csak fekszik
a radiátor előtt egy pokrócba csavarva.”
A Betűemberben nem ritka az ilyen feldolgozhatatlanul szürreális mozzanat és képsor.
Miközben Bajtai látszólag le tudja ezt a stílust vetkőzni, ha személyessége miatt elég fontos számára az anyag. Ilyenkor mintha megfeledkezne arról, hogy költőnek kell lenni és nem kalandozik el, irányítás alatt tartja a feltörő szöveget - és azt hiszem egy költőt ez tesz költővé, és kevésbé az, ha zsigerből, szabályozás nélkül ír.
A Túl című verse (itt a részletben olvasható) egy pofonegyszerű, fokozásos retorikai fogással (Mindenre felkészültem. Nem lepődnék meg, ha...-kezdi a verset) sorol fel meghökkentő, de paródiába nem átcsapó történéseket, melyek egyszer csak egy lassuló, rezignált vallomásba torkollnak:
[...] Nem történik semmi, nem jön senki, te sem jössz már,
nem értenek szót velem az utcák, minden sarkon valami
kacatba botlok, ami rád emlékeztet, közben pedig próbálom
megfejteni, hogy vajon a kötelesség, a kényszer vagy
talán a túlzott ragaszkodás rémisztett meg annyira, hogy.
Végül elindulok a lángossütődéhez, várok majd a soromra
a koraesti, üvegtesti homályban, az lesz a tökéletes béke.
Ennek a pár befejező mondatnak a tiszta és szép egyszerűségét látva nem értem a Betűember egyéb verseiben talált hibákat. Mert itt mintha szabályozná magát a szerző és nem bonyolítja fölöslegesen túl.
Kiemelném továbbá a szintén jól sikerült A kislány című verset, amit itt el is lehet olvasni.
A Betűemberben van tehát munka, szerkesztés és odafigyelés, de úgy tűnik, hogy néha több, mint a kötet egyes verseiben. Sokszor éreztem, hogy Bajtainak nagyobb önuralommal kellene dolgoznia, mert az világos, hogy az írás kényszere mozgatja, de néha mintha nem is történne ennél több, hagyja, hogy a vers vegye át az irányítást, és mintha ilyenkor a szövegei elszemtelenednének.
Mások viszont így gondolják:
