Sorozatunk második darabjában Margaret Atwood, kanadai írónő első regényét, a The Edible Womant (Ehető nő) mutatjuk be. Hogy miért ezt a könyvet választottam? Egyszerű a válasz: ez az egyetlen regény, amit felnőtt koromban egymás után rögtön kétszer elolvastam és aminek azóta is bármikor neki tudok kezdeni. Tudom, sokan vannak még, akik Atwoodért könyörögnek a magyar könyvesboltok polcaira, én csak csatlakozni tudok hozzájuk, döbbenetesnek tartom, hogy egy hatvanas években írt regény, amely az észak-amerikai feminista próza egyik megalapozója volt, nem olvasható magyarul.
Margaret Atwood: Edible Woman
A The Edible Woman 1969-ben jelent meg, ám Atwood már négy évvel korábban, '65-ban kész volt vele. A regény megjelenésével a fiatal Atwood azonnal a irodalmi élet és nőmozgalmak középpontjába került, hiszen a regény olyan aktuális kérdésekkel foglalkozott, amelyeket a korai feministák is zászlajukra tűztek. Atwood a későbbi kiadásokhoz illesztett előszójában elismerte, hogy szerencsés időben jelent meg a könyv, ám mégis prefeministának tartja regényét, mivel akkor amikor írta, saját bevallása szerint még alig tudott valamit a feministákról, természetesen ismerte Simone de Beauvoir és Betty Friedan munkásságát, de a kérdések, amiket felvet az Edible Womanban máig újak és érvényesek, gondoljuk el, hát még akkor a hatvanas években mennyire forradalminak hatottak.
Amikor nincs választás
A The Edible Woman főhőse Marian MacAlpin, fiatal, csinos, főiskolát végzett nő, aki egy nap rádöbben az élete nem más mint kudarc, nem csinál semmi érdemlegeset és végtelen unalmas, semmitmondó munkájából is csupán egy még unalmasabb házasságba való belépés jelentene szánalmas megoldást. Ám Mariannak egészen egyszerűen nincsen választása. Legalábbis a regény elején nincs. Ezt ő maga fogalmazza meg, amikor bemutatja a munkahelyét, egy marketinges céget, amely értelmetlen közvélemény-kutatásokat végez különböző cégeknek. Irodáját egy jégkrémes szendvicshez hasonlítja, amelyben "három réteg van: a felső és az alsó, és közte a mi osztályunk, a finom, érzelgős réteg középen" ("the company is layered like an ice-cream sandwich, with three floors: the upper crust, the lower crust, and our department, the gooey layer in the middle.") A felső rétegben dolgoznak az igazgatók és a pszihológusok, akik természetesen egytől egyig férfiak, az alsó rétegben találhatók a "gépek', akik csak számolnak, összesítenek és elemzik a bejövő kutatási adatokat, mondanunk se kell, ők is mind férfiak. A kettő között, mint valami finom édes töltelék dolgoznak a nők - plusz az egyetlen szerencsétlen kézbesítő fiú -, mivel ők foglalkoznak azzal a több ezer háziasszonnyal, akik a cégnek végeznek távmunkát. Elmerenghetünk egyrészt azon is, hogy mennyire szép, hogy csak nők végezhetik a "fecsegős melót", ám még érdekesebb az a hatvanas években, Észak-Amerikában háziasszonyok között elterjedt munka, a szomszédság állandó kérdőívezése, amellyel csekély anyagi függetlenséghez lehetett jutni, úgy hogy szinte alig kellett eljárni otthonról.
Marian tisztában van vele, hogy sosem kerülhet be a felső körbe, tehát két lehetősége marad, vagy addig megy a saját osztályán a szamárlétrán, míg osztályvezető nem lesz - hurrá -, vagy azt teszi mint mindenki más az osztályon: uzsgyi férjhez megy és szül három éven belül két gyereket, akiket aztán zokszó nélkül, lelkiismeretesen nevel. Az osztályon vele együtt dolgozó lányok egy percig sem gondolkoznak el a helyzet kétségbeejtő reménytelenségén, és Marian is látszólag elfogadja a dolgot, amikor igent mond Peternek, akivel már hónapok óta randizik és végülis semmi gond nincsen vele, azon kívül, hogy a férfi dögunalmas és bicskanyitogatóan beképzelt.
Mikor robban?
Csak az a kérdés, hogy Marian elégedetlensége, amelyet már a regény első szavai óta érzünk, az őt körülvevő és benne levő egyre növekvő feszültség mikor fog robbanni. Atwood attól korunk egyik legnagyobb szerzője, hogy nincs robbanás, van helyette lassú, misztikusan kialakuló és mindent eluraló étkezési zavar, amely a regény első harmadától kezdve egyre nagyobb teret kap. A betegség kísértetiesen hasonlít az anorexiára, mégsem az. Marian érdekes módon elégedett a testével, nem akar fogyni: a regény elején pontosan megismerhetjük napi rutinját, látjuk, hogy rendesen, bőségesen étkezik, akármikor benyom egy férfias adag véres steaket, figyel a vitaminokra, nem vedel, de azért esténként megiszik egy pohárkával, és bár az a regény folyamán egyszer sem olvashatunk pontos adatot arról, hogy végülis hány kiló, ez nem is fontos, mert Marian jól megvan magával. Ám az eljegyzése után valami megváltozik, másnap farkaséhesen indul ebédelni, mégis csak egy sajtos szendvicset rendel, majd este kopogó szemekkel a vőlegényével leülnek az étteremben, ahol meglepetésére arról kezd hallucinálni, hogy az előtte levő hús nem más mint egy véres húscafat, izmokkal és inakkal, darabja egy élő tehénnek, amit nem is olyan rég öltek meg.
Hogy megértsük Marian problémáját, újra a már előbb említett Betty Friedant kell felhoznom, akinek 1963-as Feminine Mystique című tanulmánya erősen hatott Atwoodra. Friedan könyvében kifejti, a 'feminine mystique' - vagyis a titokzatos női baj, amely a nőket körülveszi nem más mint az a nőkben mélyen eltemetett érzés és elnyomott lázadás amelyet a társadalommal szemben éreznek; benne kulminálódik mindaz a rossz, amit az vált ki a nőkből, hogy a társadalom második, alacsonyabb nemként kezeli őket. Ez mindenféle váratlan és kiszámíthatatlan viselkedésben törhet elő, lehet az hisztéria, anorexia, megmagyarázhatatlan lázadás. Atwoodnál ez a változás Marian testében jön létre, amely fokozatosan a regény főszereplőjévé válik. Szinte észre se vesszük, de lassacskán minden Marian testéről szól.
A következő hetekben Marian teste fokozatosan utasítja vissza a különböző ételeket, először azokat, amikben hús vagy rost van, majd jönnek a zöldségek, a tojás, végül már csak valami undorító zselét képes lenyomni a torkán és vitaminokkal és étredkiegészítőkkel kell biztosítania, hogy ne haljon éhen. ( "It had finally happened at last then. Her body had cut itself off. The food circle had dwindled to a point, a black dot, closing everything outside." - És végül bekövetkezett. A teste bezárta magát. Az ételek kiapadtak belőle, egy fekete pont lett, amely mindent kizárt magából").
Zabáld fel
Mi ellen lázad Marian? Először azt gondolja, hogy az esküvő miatt ideges, de ezzel csak a felszínt kapargatja. Marian ahogy eltávolodik az evéstől, úgy távolodik el saját magától is, jól érzékelteti ezt a regény narrációja is, a könyv első része egyes szám első személyű a narráció, a másodikban, az hirtelen átvált egyes szám harmadikra.
Marian betegsége abból a hatalmas szakadékból ered, abból a különbségből ahogyan magát látja, amilyen ő maga és amilyen kép a társadalomban él róla. A társadalom, Peter , a vőlegénye szemében ő nem más, mint valami megemészteni, felzabálni, megszerezni, elfogyasztani való értékes tárgy. Ezt nem engedi Marian, ezért nem eszik, hiszen így kevesebb jut belőle Peternek.
A regény végén, amint Marian felbontja az eljegyzését, megszűnik a rejtélyes betegség. Sőt, eldönti, tortát fog sütni: egy nőt formáz szép fehér cukormázzal és felajánla Peternek, hogy egye meg. A torta mondhatjuk, hogy a regény fő metaforája, mindennek a megtestesítője, amit Marian visszautasít, nem is meglepő, hogy a "szimbolikus kannibalista" aktust, a torta megevését Peter viszolyogva visszautasítja. Marian pedig a regény végén jóízűen zabálja fel a süteményt, ezzel szerezve vissza önmagát.
