(Fotók: Valuska Gábor)
Marno Jánossal eddig kétszer találkoztam. Az első alkalommal egy ifjú költő bemutatkozó kötetét prezentálta az Írók Boltjában, másodszor pedig Ungvárnémeti Nárciszához írott esszéjét olvasta fel a kötetbemutatón a Nyugati téri Alexandra Könyvesházban. A két esemény óta sikerült bepótolnom nagy hiányosságomat: elolvastam Marno legújabb kötetét. Ezzel, valamint a tegnapi – majdnem egészestés – beszélgetéssel nyugodtan mondhatom, kialakult képem Marno Jánosról, kábé úgy, mint amikor a csecsemő először tipeg oda a tükör elé, és látja meg önmagát, kialakítva ezzel a csalfa imágót, ami egyszerre ő is, meg nem is. Az Apacukában sorra kerülő, Kelemen Kör által szervezett esten sokan beléphettek az imagináriusba, és ehhez még tükör sem kellett. A zenei aláfestéssel (vagy a hangerőből ítélve inkább belefestéssel) tarkított kellemes hangulatú beszélgetésen szó esett írásról és anarchiáról, koncepciós perekről és recepcióról, esti sétákról és a mimikriről – ahogyan erre Tolvaj Zoltán, az est kérdezője is reflektált, még órákig tarthatott volna a beszélgetés, de így is elégedettek lehettünk. Ahogyan Kierkegaard esetében az első szerelemmel, most mi is úgy mehettünk haza, hogy örültünk a „találkozás” minden pillanatának, minden szempillantásból hazavihettünk valamit újat.
A Plastic Rabbits kezdő taktusai alatt egyszerre éreztem magam New Orleans utcáin, és otthon a kényelmes fotelben, amint esti lehúzós cigim közben valami softcore elektronikus zenét nyomatok, hogy jó legyen az álom, és majdan kellemes az ébredés. Az estet szervező művészeti csoportosulás „saját” zenekara végülis pazar felvezetőt tartott, ám az egész lehetett volna kicsit halkabb. Tolvaj Zoltán felvezetője pedig lehetett volna rövidebb – hosszú perceken át vártam arra, mikor kerekedik ki végre egy kérdés a bevezető mondatok néhol „barokkosba” nyúló kavalkádjából. A kérdező elsősorban a költő „anarchista szövegépítkezését” próbálta a kortárs recepcióhoz kötni, felelevenítve számtalan vers játékos megoldásait, intertextusait, és életrajzi vonatkozásait. Marno az utolsó kijelentésbe kapaszkodva vette át a mikrofont, és gyermekkoráról beszélt, amikor is a rajzolás helyét szépen lassan átvette az írás. Az apolitikum és anarchia vonzáskörében „nevelkedett” szerző eleinte az avantgárdban (ezen belül is a fluxusban) látta volna a megoldást az általános művészi fülledtségből következő tehetetlenségérzésre, majd ebből is „kiábrándult”, mikor észrevette, hogy a hierarchia és a különböző „elnyomástechnikák” ebben a kontextusban is működtek. Az önartikuláció „maradt” számára, és ezzel az örök egyensúlyi helyzet megteremtése, mely során a szerző-beszélő sem tiporja a földbe a nyelvet, és a nyelv sem kebelezi be az írót. Az első blokkban még szó esett a sétáról, ezzel a gondolkodás mechanizmusáról, mely során a nyelvvel való „huzavona” még érdekesebb – ilyenkor ugyanis olyan, mintha egy gép gondolkodna helyettünk.
Marno zseniálisan olvas fel. A lassú, kimért tagolással, a mondatzáró írásjelek (szinte) felrajzolásával, felmutatásával ugyanazt az élményt kapom, amit a versek olvasása közben: azon morfondírozom, miért is jó ez az egész, de közben élvezem. Megpróbálom kikerülni a csapdákat, de a „verskaland” látszólagos monotonitása ellenére rendkívül jól szórakozom. (Ellenpéldaként álljon itt Babits Mihály hangja.) Marno megmagyarázza a verseket, és ezzel tudatosan-tudattalanul megelőlegezi az est második felvonását, ami anekdotamesélésben merül ki. A legérdekesebb az 1972-es cezúra felelevenítése: a terrorizmussal való naív rokonszenvet egy csapásra destruálja a müncheni olimpia véres epizódja. Marno ekkor kezdett bele egy új kontextus építésébe. Innen számítható „a nyelv: összeesküvés” tézise, valamint a kilépés az Édenkertből az önállóan megalkotott „gettóba”. Mivel azonban a korszakhatárok felállítása még ebben a helyzetben is kicsit direktnek tűnt (még ha konkrét életrajzi emlékről is volt szó), a beszélgetés megint felolvasásba „fordult át”. Miközben Marno akkurátusan elmagyarázta a versek keletkezési körülményeit, felrémlett bennem, hogy egyszer sem tudtam jól szórakozni egy olyan filmen, aminek előtte elmondták a tartalmát és a csattanóját. Bár nem mozizni jöttem az Apacukába, arra gondoltam, lehetnek kivételek.
Az utolsó blokkban, levezetésként Marno „nagymestereiről” esett szó, valamint arról, hogyan szavalta a költő hazafelé menet az „olykor giccsbe hajló” Pilinszky Apokrifjét (amit egyébként máig a XX. század legtökéletesebb versének tekint). Megvilágosodunk, és kiderül, honnan ismeri egymást Marno János és Tolvaj Zoltán: egy irodalmi portál a költőt kérte föl „gyilkosozásra”, azaz a versek szemlézésére, és ennek folyományként Marno egy álnickbe csavarva magát mimikri-verseket küldött át. Tolvaj erre azt reagálta, hozzá ne nyúljon a kedves szerző a szövegekhez, úgy jók, ahogy vannak! A Nárcisz készül című kötetből hangzanak fel az utolsó versek, köztük az est elején már „megpendített” Sáskazal is. Bár a beszélgetést „hivatalosan” lezárták, látszólag folytatódott. Még sokáig. Összességében egy remek beszélgetést hallgathattam, a sör is jó volt, és azon is túltettem magam, hogy a hallgatóság – az ügyesen elejtett poénok ellenére – csak akkor nevetett hangosabban, mikor Marno a „makulák lengedezéséről” beszélt. Vissza nem tudnám keresni, mi is volt ez, de akkor ütött. Ahogyan az egész este. (Sőt, amikor fél órával később sikerült egy olyan helyre bemennünk, ahol lakodalmas rockzene ment, rendkívülimód kezdett hiányozni az Apacuka-féle hangoszene is.)
