(…) hiába közeledik az este a rangadók előtt már
nem érzel bizsergő pánikot csorbult arénák cirkuszi varázsa helyett
a töppedő csönd finoman rád vihog az unatkozó gyerek akár csatornát
is válthat a kényelmetlen székben végleg háttal ülsz egy elsüllyedt világnak(…)
Megyek a Népstadionba, 1977. április 30-án, Magyarország–Szovjetunió 2–1, „Nem-kella- Zsigu-li!”, „Kere-ki csatársorba gyere-ki!”, kijött, fejelt, GÓÓÓL!
Megyek a Puskás Ferenc Stadionba (nekem továbbra is: Nép-), a szoborparkba, Eb-elődöntőt nézni, hová jutottam?, kettős rangadók íze számban, hol sör, hol bor, hol volt még az unicum! 1976, Dózsa–Fradi 8–3, a visszavágón Fradi–Dózsa 3–0, Rothermelt az ötödik percben lecserélik, bejön Tóth Zoltán, aki évekre megoldotta volna a válogatott kapusgondját, ha nem tántorog ki Amerikába. 1979, Fradi–Újpest 7–1, „Kuti játékvezető csak egyszer hibázott, de akkor folyamatosan.” (Képes Sport) 6 Ft a diákjegy (később 7!), de a válogatott meccseire belógtunk.
Megyek a Népstadionba 1977. október 29-én, Magyarország–Bolívia 6–0, Zombori gólját csak mi látjuk, a kamera lemaradt. A visszavágót hajnalban, Sokol rádión hallgatom, kár volt félteni a csapatot a magaslati levegőtől (3–2, ide).
A szoborparkban melegítettek a fiúk, kijöttünk másfél órával a meccs előtt. Garaba emberközelből. Álltunk a szoborparkban, annyian, mint most a meccseken, magunk is szobrok, néztük őket, ma már szobrokat. És nem gondoltam, hogy itt egyszer sörözni fogok, óriáskivetítő előtt. Arra gondoltam, hogy’ jutunk be a szektorba, mert csak egy belépőnk volt (OTSH – Országos Testnevelési és Sporthivatal), nyolcunknak, ezt adogattuk ki-be. Megyek a (nekem) Népstadionba, német–törököt nézni, szégyen. A szoborparkban Rákóczi, Kossuth, Dobó, Kinizsi Pál (valamint Werbőczi és Dózsa) sötéten hátat fordítanak, Osztapenko zászlajával megálljt parancsol. Menjünk.
