E-Turczi István: Áthalások, Budapest, 2007, Palatinus, 128 oldal, 2100 Ft.
Turczi István az elmúlt néhány évben minden tőle telhetőt elkövetett annak érdekében, hogy bekerüljön az irodalmi halhatatlanok panteonjába. Kezdte ezt a Parnasszus című költészeti folyóirat főszerkesztésével, melynek estjein – pogi és bor között – a kortárs magyar irodalom számtalan képviselőjével csacsogott. Kiharcolta, hogy költészetéről tanulmánykötet jelenjen meg, és a 2007-es könyvhétre megjelent, Áthalások című verseskötetét a szakma legnagyobbjai ajánlják – csak azt nem tudom miért.
Sírva olvastam Tarján Tamás előszavában, hogy ezek a szövegek, gyakorlatilag nem is versek, sokkal inkább „ötven mécses”, melyeknek fényénél… satöbbi. Réz Pál egyszerűen nem tudja eldönteni, Turczi mit is ír: hommage-t, pastiche-t vagy valami mást.
Ne tessék félreérteni, nincs semmi bajom azzal, ha valaki értékeli a magyar költészet nemrég elhunyt klasszikusait, de egy verskötetet aköré szervezni, hogy mennyire lelki rokonok vagyunk (mármint a szerző és az elhunytak) több, mint egyszerű obszcenitás. Erős gyomor kellhet ahhoz, hogy –ha nincs más ötletünk- ilyesmit vállaljunk be.
Turczinak, úgy látszik, erős gyomra van. A kötet nyitóversének utolsó sora mindent elárul a szerző szándékairól (Már folyik a transzcendencia chat). Innentől kezdve el-elbeszélget a kortárs irodalom legfrissebb klasszikusaival, hátba veregetősen, intimpistásan.
Szerény véleményem szerint, ha bármelyik „megidézett” szerző (pl. Petri György, a Bátyám Sigerius, Petri a posztmodell, című versért) előjöhetne vakációzni a sírból és látná ezt a kötetet, úgy vágná szájon Turczi Istvánt, hogy az hónapokig nem tudná eldönteni, hogy a Nyírő Gyula kórház baleseti osztályán vagy a Hold körül kering. Úgy tűnik azonban, hogy a pokolban nincs vakáció, a halott öregeknek le kell nyelniük, hogy ilyesmit is meg lehet csinálni a magyar irodalommal. Ráadásul a legkomolyabb esztéták asszisztálása mellett.
Turczi egyébként nem rossz iparos: jambikus, keresztrímes soraiban nincsenek verstani hibák. Igaz más sem nagyon: el-eltempózik itt a nagy barátkozásban, a kötet azonban sehová sem fut ki. Nincs központi tartalom, esztétikai-filozófiai másodjelentés azon kívül, hogy Turczi István a nagy szerzők örököse. Ebből a szempontból nézve Turczi rokonságot mutat Faludy Györggyel, de a néhai fejedelem legalább szórakoztatóan nem mondott semmit, mondhatni stíllel (és persze írt egy kötetnyi kiváló Villon átköltést).
Mindemellett Turczi könyve kordokumentum. Ha mondjuk megszűnik a magyar irodalom, akkor elő lehet majd venni, illusztrálandó, hogy milyen volt az irodalmi közélet az ezredforduló tájékán, hogyan éltek itt szerzők abból, hogy mindenkinek a haverjai voltak. Hogy több száz év irodalmi hagyománya után ezt még mindig meg lehetett tenni büntetlenül.
Jászberényi Sándor
