A Nyugat centenáriumának farvizén megannyi tárlat, előadás, irodalmi est, felolvasás, színielőadás és a többi után nemrégiben heti rendszerességű tévés vetélkedővel jelentkezett a Magyar Televízió kettes csatornája. Megnéztük az április tizenharmadikai – alább megtekinthető – adást, és nem voltunk tőle lenyűgözve.
A vetélkedő ezúttal nem tévében megszokott formában zajlik, interaktivitásról, telefonos segítségről, sőt izgalmakról szó sincs benne: kilenc, az irodalomtörténethez jobban vagy kevésbé, mondjuk úgy: a közepesnél sokkal közelebb azért nem álló színész és költő verseng a pontokért. A producer vélhetően úgy gondolta, kínos és a Nyugat szelleméhez semmiképp sem méltó ötlet volna „igazi celebeket” a piros, fehér és fekete fotelekbe ültetni; ám a téma valós szakértőit versenyeztetni még közszolgálati televízión is túlontúl szembemegy a nézőszámnövelés elvével. (Meg kell hagyni, valóban igen ritkán hallani a „Gyere, Géza, Angyalosi Gergely van a tévében!”-szófordulatot – a közszolgálati tévék szerepéről pedig nem e helyt fogunk vitát indítani.) A versenyzők névsora tehát csapatonként: Lator László, Ráckevei Anna és Mácsai Pál; Békés Pál, Hegedűs D. Géza és Szabó T. Anna; valamint Bálint András – akinek minden kétségen kívül itt a helye –, Várady Szabolcs és a talán leginkább kérdéses, s valóban elég csendes szereplő, Kéri Kitty.
(A videó itt is megtekinthető)
A feladatok nagyjából azt hozzák, amire számítani lehet: a néző nem alél el a fantázia szárnyalását látva, de panaszra sincs oka. A legnagyobb nyugatosok idézetei szerelmeikről (feladat: ki mondta kiről), kávéházak, filmadaptációk, múzsák felismerése... Ez rendben is van, ám kitűnik: a műsor nem is mer, nem is akar sokat markolni – a nagy nyugatosok kivétel nélkül csak a legnagyobbak. Van itt bőven Kosztolányi, Ady és Móricz, de egyetlen szó sem esik mondjuk Szép Ernőről, Szomory Dezsőről vagy Tersánszky Józsi Jenőről, s nincs semmiféle utalás arra sem, vajon ez egyfajta kronológia miatt van-e így, s ha igen, akkor majd a későbbiek során lesz-e csak szó Vas Istvánról, Ottlik Gézáról vagy Németh Lászlóról (félő: nem lesz szó róluk). E nélkül viszont gyanús: az ismeretterjesztés megáll azon a szinten, ahová a legtöbben úgyis eljutottak már (talán nem kell magyarázni, mennyivel több szó esik Adyról, mint Vasról). Persze mondhatnánk: a semminél ez is több – ám ez a policy nem áll túl erős lábakon, ugyanis egészen biztos, hogy csak egy igen erősen szűrt réteg kapcsolja be a tévét irodalmi műsor miatt; s e réteg nem azokat fedi, akiknek újdonságként hat Kosztolányi neve is.
Elhangozhatna a védelem oldaláról az a látatlanban abszolút jogosnak tűnő állítás is, hogy „hiszen ez nem ismeretterjesztés, csak könnyed szórakoztatás”. Ez viszont legkésőbb az ötödik perc táján semmivé foszlik – a műsor olyannyira nem más, mint ismeretterjesztés, hogy egyértelmű, minden egyéb csak keret e mellett. Nagyon gyanús ráadásul, hogy a válaszadók korábban már alaposan betanulták válaszaikat: egyrészt egy kérdés sem marad megválaszolatlan, noha tudjuk jól, hiba a legjobbaknál is becsúszik (ha ez nem így volna, épp a vetélkedők létjogosultsága szűnne meg); másrészt erősen hiteltelenek azok a képsorok is, melyeken a csapat egyik tagja homlokát ráncolva fejti ki, milyen nehéz is a feladvány, majd látszólag az átlagosnál hosszabb ideig dugják össze fejüket – majd snitt, és a versenyző tíz perces, hibátlan, szépen felépített kiselőadást tart a perfekt válasz mellé. Nem túl életszagú az sem, ahogy a szereplők már-már egymás szavába vágva mesélnek erősen irodalomkönyv-szagú anekdotákat, melyeket az „És azt tudtátok, hogy...”-bevezetéssel konferálnak fel, olyan hangsúllyal, mintha a legújabb pletykát készülnének megosztani cimboráikkal. A háromnegyed órás műsor végére a nézőben nem marad kétség: itt pusztán néhány eleve könnyen emészthető kiselőadás tálalását igyekeznek díszíteni, hogy az irodalmi estekre nem járó publikum gyomrát se feküdje meg a menü.
Ennek az éremnek pedig két oldala van. Az egyik az elismerés: jó, ha a kultúrát, irodalmat sikerül minél több háztartás vasárnap délutánjába becsempészni, s a módszer nem is nyom túl sokat a latban (noha nehéz mentséget találni azon kínos pillanatokra, mikor hangos hahota és taps fogadja Hegedűs D. megjegyzését, miszerint Karinthy és szerelme külföldi útját Hatvany támogatta; s arra is, miért nincsenek ezzel szemben igazi poénok, vagy legalább emberi pillanatok). Az érem másik oldala még kevésbé fényes: ha ugyanis vetélkedőt nézünk, nyertesekkel és több vagy kevesebb pont elnyerésével, akkor egyértelműen elvárjuk azt is, hogy a kérdésekkel (és, ugyebár, a válaszokkal) helyben találkozzanak először a delikvensek. Ha ez nem így van, azt átverésnek hívják – az pedig egy másik csatorna másik műsora.
