„Ennek van vége bennem. Hogy az irodalom csak irodalom. Ennek vége van. Ez nem azt jelenti, hogy vissza kellene fordulni, hanem talán érdekfeszítőbbnek kellene lenni, talán kevésbé műhelybelinek, talán, ami az embert igazából feszíti, azzal kéne foglalkozni. Olyan alkotóerőre volna szükség, ami felfedezi önmagát, mélyebbre ás. De én annyira autodidakta lettem, hogy már csak a saját tapasztalatom érdekel.” Németh Gábor és Jánossy Lajos interjúja Bereményi Gézával a Literán. Mielőtt bekapcsoltuk a magnót, arról beszéltél, hogy megint Shakespeare-t olvasol szenvedélyesen.
Bereményi Géza: Ez mindenhez tartozik, mert nem tudok tőle szabadulni. Kíváncsi vagyok erre a félistenre. ’89 után, amikor mindenki életformát akart változtatni, megismerkedtem egy fiatal költőtársassággal, akik '91-ig ezoterikus költők voltak. '91-ben meghívtak magukhoz, körülvettek és különös változást láttam az arcukon; kiderült, hogy megtértek. Nagyon szigorú vallásos utat választottak, ezért elégették az addigi írásaikat, de nem csak az írásaikat, hanem a könyveiket is. Az egész könyvtárukat. És ekkor megkérdeztem, hogy Shakespeare-t is? Nagy lárma támadt, és közölték, hogy őt elsőként. Az egyikük még hozzáfűzte, hogy kivéve A vihart, nyilván azért, mert ott a varázsló eltöri a pálcáját, történik valami megtérésféle. Elgondolkodtam, és rájöttem, hogy azért jöhettek ekkora indulatba, mert Shakespeare feltolja magát pogány teremtőnek. Ez még pluszban megerősítette az érdeklődésemet iránta.
Készülve erre a beszélgetésre elolvastuk a Veled 10 éve készült hosszú interjú-kötetet. Feltűnt, hogy a könyv tele van a Levédia című filmre való készülődés izgalmával. És furcsa, hogy már itt az elején elhangzott egy szó, amely a film zenei értelemben vett fő témáját is érinti, és ez a pogányság.
B. G. : Hát igen. Mint minden motívumnak ennek is több ága van. Olyan környezetben nevelkedtem a Teleki téren, olyan emberek között, akik vadak voltak és kétkeziek és kérlelhetetlenek. A megélhetés volt mindenük, a piac törvényei határozták meg az életüket, kivéve a vakbuzgó asszonyokat, mint a nagyanyám is, aki szintén nevelt engem. Ez volt az egyik kiinduló pont. A másik az, hogy észrevettem, Magyarország tulajdonképpen egy pogány ország. Ez azt jelenti, hogy a kereszténység bizonyos helyzetekben, mint a máz lepattogzik az emberekről, nagyon neki tudnak vadulni. Mindezt nem negatív tulajdonságként értem, hanem tényként. Én magam is szeretem az erőteljes embereket. Az igen-igen nem-nem emberfajtát. Az értelmiségi közegre, amiben élek, inkább az egyrészt-másrészt a jellemző, ezt is értem és ismerem…
