A litera nagyvizit-sorozatában Parti Nagy Lajosnál járt, akivel a nemdolgozásról és a szétírásról, a színházról és a fordításról is esett szó.
Szabott munkarended van?
Szabott, csak nem tudom betartani. Mondhatnám, azért szabom, hogy legyen mitől eltérnem. Az lenne a normális, a szabásminta, hogy tíztől este hatig dolgozom, azaz itt ülök az asztalomnál. Ha egy héten két-három ilyen nap összejön, már elégedett vagyok.
fotó: Valuska Gábor
Azért nem marad ki nap, amelyiken ne töltenél itt valamennyi időt az írással?
P. N. L.: Persze, ha csak nincs valami. Márpedig valami mindig van. Például az élet, mint olyan. Vagy ez az én ötéves, fafűtéses laptopom, mely minden tiszteletet megérdemel, de már a végét járja. Itt, ahol dolgozom térerő csak nyomokban van, mobil-internetnél ez nem előny. Telefonálni is leginkább ennél az ablaknál tudok. Ezek persze apróságok, van mire fogni a nemdolgozást, a lassúságomat a gépre, és így tovább. Fogom is, de nem komolyan. Hiába nagy úr a megrendelés, a határidő -- a tempóm én vagyok. Ez egy rém magányos, szöszölős mesterség, meddőhányók egy aktatáska szénért. Nem szívesen mondom, például, hogy „írok”. Dolgozom, aztán ebben volt, van és marad tán valamennyi írás. Íródás. Összeállnak, szétbomlanak, új konstellációba helyeződnek. Dolgoznak a gépben anélkül, hogy hozzájuk nyúlnék.
Ha belekezdesz egy szövegbe, azt folyamatosan írod, vagy vissza-vissza térsz rá?
Folyamatosan vissza-visszatérek. Amíg „lentről”, ama belső beszédből legalább a nyelvi félhomály szintjére fel nem hozom az anyagot, addig muszáj folyamatosan csinálni, mert még nyákos, síkos, ha elengedem, visszacsúszik. Máig erről a fázisról tudom a legkevesebbet, pedig ez a legizgalmasabb és a legnyomasztóbb része, a létre hozás. A többi munka, szorgalom, szöszölés, és persze szerencse. Hogy épp azt a megoldást legyen türelmed megtalálni. Azt a százat. Írni tulajdonképpen szeretek, ellenben készre írni, jelentsen ez bármit, pláne leadni -- jóval kevésbé. Nem adom ki szívesen a kezemből, csiszolom, átírom, szétírom. Próbálgatom a teherbírását. Erről rengeteget lehetne beszélni, műhelymanír, műhelymodor, műhelyalkat – ilyesmik. Irigylem a regényírókat; dolgoznak egy könyvön évekig, egyszer aztán befejezik, rendet csinálnak az asztalukon, a regénydúlt szobájukban, és nekifognak a következőnek. Persze lehet, hogy csak én képzelem így, akinél csomó dolog van párhuzamosan készülőben.
