A
Viktor Pelevin: Sárga nyíl, Európa, Bp., 2007.
Már tudom, hogy mitől lett Viktor Pelevin a XXI. század legnépszerűbb orosz írója. A szerző korai novelláiból összeállított kötet, a Sárga nyíl elolvasása után nyilvánvaló: sikerének titka nem az, hogy a szerző ügyesen keveri a jelenkori orosz bizniszvilágot a keleti filozófiákkal, a drogos hallucinációkat a frappáns korrajzzal, a magaskultúrát a ponyvával és az ezotériával.
A nemzetközi elismertség annak köszönhető, hogy ezt a sokak (köztük egy helyen maga a szerző) által blöffnek nevezett keveréket Pelevin olyan könnyeden adja elő, mintha az Univerzum természetét tényleg csak egy rókadémon vagy a számmisztika segítségével lehetne feltárni.
A metafizikus érdeklődés a korai évektől sajátja Pelevinnek, derült ki a négy novellát tartalmazó Sárga nyílból. Az öniróniától fűtött könnyedséget azonban csak később sajátította el.
Nem arról van szó, hogy a kilencvenes évek elején született írások nehézkesek lennének, vagy éppen unalmasak. Sőt.
A szövegformálás pedig olyan, amilyen: Pelevint ma sem mívesen kidolgozott nyelvi struktúráiért szeretjük.
Egyszerűen csak zavaróan nyilvánvaló a szerző buddhista elkötelezettsége, vagy hogy is mondjam, a mondanivaló, amit meg akar osztani az olvasóval. Így pedig nem bomolhat ki az a pimasz, tények felett lebegő attitűd, ami jobban beszél a pelevini világlátásról, mint például a kötet címadó nevellája: ahol a sehonnan sehová tartó vonat, a Sárga nyíl, nem fogják kitalálni, magának az <i>életnek</i> a metaforája.
A novellákra egyébként nem csak Pelevin fiatalsága nyomja rá a bélyegét. Minden, későbbi írásánál erősebben van jelen bennük a Szovjetunió felbomlásának traumája.
Pelevin magával ragadó erővel festi fel a diktatúra monumentális, lerohadt, kiüresedett díszleteit, amelyeket a lakók alkohol, seftelés vagy dialektikus materializmus segítségével próbálnak meg továbbra is valóságnak látni.
Az író tehát az önmaga illúziójává váló Szovjetunió révén került kapcsolatba az illúziók világával, azzal a dologgal, ami a valóság minden ismérvével rendelkezik, miközben mégsem az. Furcsamód maga a kommunizmus vezette el Pelevint a buddhizmushoz.
A szövegek legélvezetesebb részei azok, ahol a keleti és a kommunista dialektika keveredik össze agyzsongító mintázatú, filozófiai tapétává.
Későbbi írásainak tükrében meglepő, hogy a vízióval Pelevin végül mégsem tud mit kezdeni, és négy novellából három ugyanazzal a közhelyes képpel zárul. A főhős kiszabadul az illúziók világából, és eltűnik „a meleg, sárga fénysugárban, mely a kitört, festett ablaküvegen záporozott be, ahonnan szél fújt, és új, ismeretlen hangok szálltak.”
Kapcsolódó:
A szerző kritikája a Metamor Szent Könyvéről
