Van egy holland barátom, vele szoktam focit nézni: ő Hollandiában, én meg itthon, mindketten egyedül. Főleg a hollandok fontos meccsei közben kommunikálunk, régebben félidőben vagy utána felhívott, mostanában inkább az SMS, németül vagy tapintatból angolul, de ha nagy odaát az öröm, akkor ő hollandul. Most is küldtem neki egy sort a meccs elején, azt írtam, hogy „döntetlenszagú”. Nem küldtem el azonnal, mert ki tudja ezt kapásból angolul, végül a „smells like draw” fordulatnál maradtam, ezt mondjuk értheti a fűre is, de húsz éve ismerjük egymást, csak rájön, mit akarok. Egyébként értjük egymást nagyon, a múltkor például másfél mondatban elmagyaráztam neki, miért nem volt les az első góljuk, és elhitte. Miért ne hitte volna, ők lőtték. Persze én sem magamtól tudtam, hanem mert a német tévében a riporter már a gólöröm közben mondta, hogy ez volt a helyes döntés, elmagyarázta miért, aztán napirendre tért fölötte, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy német kommentátor tudja, mikor hogy kell ítélni, még ha a FIFA bíróbizottságán kívül mindenki másképp gondolja, akkor is. Még Netzer is bevallotta a félidőben, hogy fogalma sem volt, aztán kimentette magát, hogy ő igazából sohasem volt szőrszálhasogató a szabályok tekintetében. Ha jól emlékszem, egyszer Brecht is mondott valami hasonlót. Ha Netzer lenne Brecht, akkor Beckenbauer Goethe. Nyilván. Nyilván nem. Megjött a válasz: „No”. A franciáknál nincs ilyen párhuzam, azt mégsem mondhatjuk, hogy Govou olyan, mint Flaubert. A gyarmati irodalomról meg nem tudok semmit, pedig nem ártana, mert gyerekkoromban csak az egy szem Tresor volt, most meg néha mindenki fekete. Közben igaza lesz a barátomnak, Kuyt befejeli a szögletet, nem is értem hogyan. Kuyt volt a világ második legkeresztényebb futballistája, ezt megszavazták a vébé alatt; most biztos ő az első, mert nem lehet itt a Jézus becenevű iráni. A gólt egyébként úgy fejelte, Maloudával a nyakán, ahogy Gauguinnél birkózik Jákobbal az angyal. Jákob elég fekete azon a képen, az angyal meg szőke. „Engelaar ist mein Liebling” – írja közben égi jelként a barátom. Engelaar, ez a láthatatlan fekete óriás, tényleg ő az igazán angyali. Beáll középre, uralja a teret, az ellenfél csak megérzi, hogy ott van, a közelébe sem megy. A labda meg mindig odapattan rá a kezdőkörben, ő a királyafta. Mi lehet angolul a királyafta? Barátom nyilván sohasem tengózott, fogalma sincs az egészről. Közben a franciák is igyekeznek, Ribéry két sebességgel gyorsabb, mint bárki, mégsem sikerül neki semmi, mert mindig ott van egy láb, a fürge De Jongé vagy a korábban mindig érthetetlenül játszó Boulahrouzé. „Khalid B. is not bad” – írom vissza. Közben félidő, Van Basten lecseréli Engelaart, de behozza Robbent. Robben-szerű játékosokkal az ember a valóságban csak gyerekkorában találkozik, azután ezek eltűnnek, a hollandoknál meg úgy látszik, megmaradt belőlük egy. Az ilyen játékos néha egymaga is elbír a másik csapattal, meg is tette a vébén a szerbek ellen, ott minden labdát ő kapott, csinált egy cselt, lepasszolta magának, beadta és érkezett. Most két évvel öregebb, így már Van Nistelrooy csinálja a cselt, Robbennek csak futnia kell és beadni, Van Persie meg berúgja. Aztán azért megmutatja, hogy tudja ezt egyedül is, Thuram meg Coupet csak nézik, ahogy bevágja a semmi szögből. „Hurrah” – kapom az SMS-t, aztán még egyszer „Hurrah”. Közben hiába esett egy francia gól is, a holland szurkolók egyvégtében vonatoznak a pálya körül, az egyikük kalapján játékmaci, a másiknak a feje narancssárga, a harmadik meg egy rózsaszín szárnyú, narancsos angyal. „Hurrah” –írom én is. A végén az örömhöz jön még egy gól, aztán a holland játékosok a tiszteletkör után behozzák a pályára a gyerekeiket, karjukon a pufók szőke puttók, meg még Van Bronckhorst csokiszínű ördögfiókája. „Feels like heaven.”
