Marno János,
1949. március 3-án született Budapesten. Költő, műfordító. Díjai: A Művészeti Alap Elsőkötetesek Díja 1988. A Jövő Irodalmáért Díj 1989. József Attila-díj 1990. Artisjus Irodalmi Díj 1992.A Soros Alapítvány Életmű-díja 1992.A Déry Tibor Alapítvány Díja 1993.Kortárs-díj 1994. Művei: Együtt járás, Kozmosz Kv, 1987. A múzsa és a bábu, Holnap, 1989. A cselekmény – Isten ha egyszer lábra kap, Holnap, 1990. A vers akarata, Tevan, 1991. Az albán szálló, (versek) Holnap, 1992. Fellegjárás, Jelenkor, 1994.Marokkő (versek) Pesti Szalon, 1996. Az anarchia szórendje (kisprózák) Palatinus, 1997. Nincsen líra V nélkül (válogatott és új versek) Palatinus, 1999. Daidal (versek) Jelenkor, 2001. Legutóbbi kötete Nárcisz készül címmel jelent meg.
1949. március 3-án született Budapesten. Költő, műfordító. Díjai: A Művészeti Alap Elsőkötetesek Díja 1988. A Jövő Irodalmáért Díj 1989. József Attila-díj 1990. Artisjus Irodalmi Díj 1992.A Soros Alapítvány Életmű-díja 1992.A Déry Tibor Alapítvány Díja 1993.Kortárs-díj 1994. Művei: Együtt járás, Kozmosz Kv, 1987. A múzsa és a bábu, Holnap, 1989. A cselekmény – Isten ha egyszer lábra kap, Holnap, 1990. A vers akarata, Tevan, 1991. Az albán szálló, (versek) Holnap, 1992. Fellegjárás, Jelenkor, 1994.Marokkő (versek) Pesti Szalon, 1996. Az anarchia szórendje (kisprózák) Palatinus, 1997. Nincsen líra V nélkül (válogatott és új versek) Palatinus, 1999. Daidal (versek) Jelenkor, 2001. Legutóbbi kötete Nárcisz készül címmel jelent meg.
Kortárs irodalmi adattár
Áldozatok
vagyunk, visszataszító áldozatok,
nyálas nyelvűek, és gyökértelenek
mindamellett, ami elég ostobán
veszi ki magát épp a mi szájunkból.
Fonnyadt virágkor. Éjszaka sétára
adjuk a fejünket, cipőnk megtelik
gyöngykaviccsal, képzelhetik, mert lyukas.
Esőben cuppog, magunk meg szuszogunk,
mintegy álomszűkületben. Nappal az-
után autóval térünk vissza a hely-
színre, gesztikulálunk, rámutatunk
egy fára, mely örökké hanyatt dőlne.
Eláruljuk
a fát, amellyel jó volt szót váltanunk
estében az éjjel, és most tolhatjuk
az öklünket a szánkba, felkívánva
azt is, ami merő gyötrelem. Aztán
mégis marad minden a maga testében,
hivatkozván Freudra, állkapcsára, mely
magát feszegetve puhatolta folyvást
magánvalóit az énnek. Mert magán-
kívül könnyebbül a lélek. Mintha csak
mennénk szembe magunkkal egy sétányon,
rázkódó öklünkkel a szánkban, vagy árva
ujjunk gyanánt, a nyelvünkbe pólyálva.