A költészet napján hét fiatal költő volt a Margó stúdió vendége. A feladatuk az volt, hogy olvassák fel kedvenc versüket és hozzanak egy számukra fontos saját költeményt is. A Facebookon élőben közvetített beszélgetéseken Deres Kornélia, Hevesi Judit, Turi Tímea, Babiczky Tibor, Fehér Renátó, Peer Krisztián és Závada Péter mesélt arról, hogy szerintük milyen ma Magyarországon költőként élni.
Závada Péter többek között arról beszélt, hogy szeretné, ha ma mást jelentene költőnek lenni, mint a huszadik században. Szerinte jó lenne például, ha élhetőbb lehetne ez a pálya és nem feltétlenül kéne mindenáron nyomorogni, vagy súlyos pszichés zavarokkal küzdeni ahhoz, hogy valaki verset írjon. Ironizálva arra is utalt, hogy talán kényelmesebb lenne, ha létezne egy költői életpályamodell, amit követni lehet. Azt is elmondta, hogy őt némileg feszélyezi a nemzeti, metafizikus, romantikus költőkép, ami szerint egy rendes poétának illik meghalnia a hazájáért.
„Nem jellemző rám, hogy nagyon beleállnék a busongásba. Azt a fajta költészetet szeretem, aminek viszonylag széles horizontja és perspektívája van, amiben van egyfajta rálátás a térre és időre” – fogalmazta meg, majd azt is elárulta, hogy most is ilyen jellegű verseken dolgozik. Závada egyébként már tizenkét-tizenhárom éves korában találkozott a költészettel, mert az apja rendszeresen vitte felolvasóestekre, amikor nem tudta őt hova tenni. Már egészen fiatalon ott ült például Parti Nagy vagy Kukorelly felolvasásain.
„Ez annyira természetes volt számomra, hogy tizennyolc éves koromig nem is foglalkoztatott a költészet. Nekem ez olyasmi volt, amit a szülők csinálnak.”
Arra a kérdésre, hogy mitől izgalmasabb számára a líra a prózánál, azt felelte, hogy nem izgalmasabb, egyszerűen más. Szerinte ő nem prózai alkat, mert alapvetően nem történetekben gondolkodik.Az epikai művek közül is inkább azokat szereti, amik fragmentáltabbak, költőiebbek, mint például Peter Handke szövegei, amik szinte olyanok mintha versek lennének.
Závada Péter eldobta a járókeretet
Fotó: Jelenkor Kiadó / Németh Dániel Három évvel az Ahol megszakad után új verseskötettel jelentkezett Závada Péter, és rögtön második kötetével, a Mész-szel új csapásirány mentén halad: az első kötet versbeszédét a rímekkel és szerkezetekkel együtt elengedte, helyette szabadversekkel, vagy még inkább egy prózaszerű költészettel jelentkezett.
Szó esett arról is, hogy milyen nagy hatással volt rá az angolszász költészet. Mint mondta, szerinte fontos, hogy más szöveghagyományokban is megmerítkezzen néha az ember, mert ez ugyanolyan inspiráló lehet, mint egy utazás. „Szerencsére sokat utazok, így nem lehet felróni, hogy nem azt élem, amit írok” – tette hozzá, s mint kiderült, hozott kedvenc versét például egy római utazás ihlette, ott találkozott Szent Ágnes történetével.
Kedvenc vers: Mark Strand: A bolygónkról
Kedvenc saját vers: San't Agnese in Agone
Hevesi Judit kedvenc versének, Caroline Duffy Johanna nőpápa című művének felolvasása után arról beszélt, milyen sokan kérdezik tőle, hogy léteik-e női költészet. Szerinte ez a kérdés nem a biológiai nemtől függ, hanem a társadalmi szerepektől, s a felolvasott költeményben is az izgalmas, hogy milyen jól kiforgat egy tipikus férfi szerepet. Mint mondta, már ő is próbálgatott hasonlót, bár második kötetében főleg női perspektívából írt versek vannak, azért egy-két férfi is megszólal benne. Azt is elárulta, viszonylag sokszor előfordul vele, hogy felismerik magukat a verseiben azok az emberek, akikről szól, sőt néha olyanok is azt hiszik, hogy róluk írt, akikre ő nem is gondolt. Elmondása szerint egyébként nem szereti magát költőként definiálni, bár tudja, hogy ez álszerénységnek tűnhet, mégis azt gondolja, hogy költőnek lenni egyszerűen más nagyságrendet jelent.
A kérdésre, hogy miként szokta fogadni a kritikákat azt mondta, általában kellő távolságból tudja kezelni. „Ha valaki tényleg tárgyilagosan írja le, hogy miért nem jó amit csinálok annak nagyon tudok örülni, mert abból valóban sokat lehet tanulni” – fogalmazta meg, hozzátéve, hogy a kevésbé objektív hozzászólások azért olykor nagyon tudnak fájni.
Könnyű azt mondani, hogy az irodalom fikció, de különbséget tenni nem egyszerű
Fotó: Valuska Gábor Debütáló köteted, a Hálátlanok búcsúja esetében a történeteket azért nem lehetett elmesélni, mert nem volt, nem lehetett meg hozzájuk a nyelv. Az új kötetben viszont mindent elmesélsz a történetről, még ha ehhez egy olyan nyelven kell is megszólalnod, ami számodra is ismeretlen, rizikós terep.
A beszélgetés vége felé fordítói munkája is szóba került, például, hogy mennyire jó élmény volt számára a drámafordítás. Úgy vélte, bármennyire is pontosságra törekszik az ember, a fordító személyét sosem lehet kivenni a folyamatból, mivel akaratlanul is ő a szűrője a szövegnek. A lírán és a drámán kívül egyébként mostanában a próza is érdekli, szeretne például regényt írni. Az is bevallotta, hogy tulajdonképpen már hozzá is kezdett, mert azt érzi, egy regényben most sokkal jobban meg tudná fogalmazni mindazt, ami benne munkál.
Kedvenc vers: Caroline Duffy: Johanna nőpápa
Kedvenc saját vers: Fénytörés
Fehér Renátónak kedden jelent meg második, Holtidény című kötete, a bemutató a Magvető Caféban volt. A könyvet György Péter laudálta, amit Renátó hatalmas megtiszteltetésnek érzett. A friss élmény kapcsán elmondta, a most kiadott versek már akkor formálódtak a fejében, amikor az előző kötete, a Garázsmenet megjelent, mert már akkor tisztában volt vele, hogy mi lesz az irány, amit folytatni szeretne. Azt is elárulta, hogy azt az anyagot jó érzés volt letenni, mert ahogy mások is megfogalmazták, kicsit olyan volt, mintha a személyi igazolványa lenne. Szerinte a Holtidény radikálisan ellentétes a korábbi versekhez képest, mert nagyon visszavett az alanyiságból, de persze a problémák tekintetében azért vannak átfedések és hasonlóságok.
„Ahogy a cím is mutatja, az üres idő, a várakozás, a veszteglés tapasztalata volt a legfontosabb kérdés, ami engem a kötet készülése során foglalkoztatott. Azt akartam kideríteni hogyan lehet erről versben beszélni.”
Elmondása szerint a Garázsmenetet szívesen tekintené nulladik kötetnek, mivel az inkább egyfajta bemutatkozás volt. Az új versekben ahhoz képest sokkal mélyebb, univerzálisabb kérdésekkel foglalkozik, például a korszaktapasztalattal és az idő múlásával. Azt is elárulta, hogy a kritikákból számára az lesz érdekes, hogy felismerhetők-e azok a központi kérdések, amik őt foglalkoztatták a versek megírása közben.
U35: Fehér Renátó
Fehér Renátó a huszadik század egyik legjobb évében, 1989-ben született Szombathelyen. 2007 óta publikál. Versek mellett kritikákat, esszéket, netnaplót és szigligeti titkos naplót is írt. Járt a Magyar Író Akadémiára és az ELTE BTK-ra. Petri György Budapestjén él, de lakott...
Az utóbbi időszakban saját bevallása szerint leginkább Németh Gábor volt nagy hatással rá, akinek a kötet egyik versét, a Hátsó ülést is ajánlotta. Szerinte az ő prózai szövegei bizonyos értelemben nagyon líraiak, és emiatt nem is annyira furcsa, hogy költőként prózából is lehet inspirációt meríteni.
A beszélgetés végén arról is szó esett, hogy Renátó az egyik olyan tagja a Független Mentorhálózatnak, aki egyszerre mentor és mentorált is. Mint kifejtette, vele Jeney László foglalkozott és főleg prózai szövegeken dolgoztak együtt. Ősztől pedig Prágába utazik egy három hónapos ösztöndíjnak köszönhetően, ahol majd ezeken szeretne tovább dolgozni.
Kedvenc vers: Kálnoky László: Holtidény
Kedvenc saját vers:Hátsó ülés
Babiczky Tibor többek közt arról mesélt, hogy milyen volt az első találkozása Morcsányi Gézával, a Magvető korábbi főszerkesztőjével. Mint mondta, elég kalandos úton jutottak el hozzá a kéziratai, ugyanis nem ő küldte be őket a kiadónak, hanem volt felesége lepte meg az akcióval. Az ötlet azonban nem sikerült teljesen jól, mivel a főszerkesztő nem jelentette meg akkori verseit. „Viszont nagyon biztatott, hogy dolgozzak, és a következő kötetemet már ők adták ki” – tette hozzá, majd később azt is elárulta, hogy Morcsányi egyfajta apafigura volt számára, s pályája egyik legfontosabb pillanataként tartja számom, amikor a Magvető elfogadta a kéziratát.
Babiczkynek egyébként nagyon hamar, már tizenkilenc éves korában megjelent az első kötete. Állítása szerint mindig is sokat olvasott, verseket pedig tizenkét éves kora óta ír. Akkor költöztek édesanyjával Budapestre, és akkoriban kapta azt a piros füzetet, amelybe első szövegét is írta. Azt is bevallotta, hogy bár azt hitte, ez a füzet rég elveszett, a napokban megtalálta, így most már tudja, első írása a megcsonkított gyümölcsfákról szólt.
Babiczky Tibornak a nyomozó adta meg a szikrát
Tíz szerző tíz első prózakötete verseng az idei Margó-díjért, mi pedig sorra be is mutatjuk őket. Sára Júlia, Totth Benedek és Bíró Zsófia után Babiczky Tibor mesélt a felszabadító próbálkozásokról, a legfurcsább reakcióról, és arról, hogy mit várt az első kötettől....
Azt is elmondta, hogy pályakezdőként a tradícióba való beilleszkedés volt a legfontosabb számára és úgy érzi, a valódi hangján először csak harmadik, Levegővétel című kötetében szólalt meg. Mint kiemelte, azért is telt el hat év a második és harmadik kötet megjelenése között, mert érezte, hogy „ki kell kalapálni azt a hangot, amin érdemes megszólalni”.
A kérdésre, hogy mennyire volt nehéz a líráról a prózára váltani, azt válaszolta, hogy iszonyatosan sokat kellett küzdenie azzal, hogy prózában is meg tudjon szólalni, több év telt el, mire sikerült, de még mindig rengeteget kell tanulnia. Mások tanácsára az újságírással igyekezett rutint szerezni ebben, s az valóban sokat is segített. Hozzátette viszont, hogy abból a szempontból mégsem volt nagy a váltás, hogy a regényét is a költészet felől írta meg.
„Azt a könyvet egy verstemetőnek tartom tizenöt sírgödörrel, merthogy tizenöt fejezetből áll. Olyan képek, metaforák és sorok vannak benne, amiket szinte biztos, hogy megírtam volna versben, ha épp nem a regényen dolgozom.”
Új kötetéről, a Félbhagyott költeményekről annyit árult el, hogy nem tudatosan választotta ezt a különös, befejezetlen szerkezetet a verseknek, hanem egyre több olyan szövege volt, amivel megakadt, később pedig ráébredt, hogy ez izgalmas szervezőelv lehetne egy új kötetben.
Kedvenc vers: Yeats: Második eljövetel
Kedvenc saját vers: Az építőmester
Turi Tímea szerint ma költőnek lenni Magyarországon jó nagy adag zavart és kétséget jelent. Ugyanakkor kifejtette, ő nem is szereti a költő szót, szívesebben használja azt a kifejezést, hogy verset író ember. Úgy fogalmazott, a költő szóval az a probléma, hogy az egy foglalkozás leírása, de egy foglalkozással az ember napi hat-nyolc órát dolgozik, míg a versírással nem lehet vagy nem is kell minden nap törődni. Mint rámutatott, az ahogyan a költészetről gondolkodunk, még mindig egy tizenkilencedik századi, petőfis, lánglelkű elképzelés. A vers szerinte egyébként nagyon hálás műfaj abból a szempontból, hogy lehet dolgozni, figyelni, memorizálni fejben is. „A versírás néha akkor is elkezdődik, amikor az ember még nem tudja, hogy verset ír.” Arról is beszélt, hogy a versolvasás és a versírás olyan szempontból hasonló, hogy egyiket sem lehet nagy dózisban csinálni.
„A vers olyan mint a tömény, abból egy-két-három is el tud telíteni, ha jó minőségű. A próza pedig olyan, mint a hosszúlépés, el tudja kapni az embert.”
Szerinte éppen ezért minden költő kicsit irigy a prózaírókra, mert az olyan valószerűséget ad, amire csak az a műnem képes. Mint rámutatott, sokan azt szokták mondani, hogy a prózához haza lehet menni, a verseskönyvhöz viszont nem lehet, de magunkkal lehet vinni. Arról, hogy ő maga kipróbálná-e magát prózában azt mondta, korábban, mielőtt felnőtt verseskötetei megjelentek, sok novellát írt, de nem tartja magát prózai alkatnak. „Engem sokkal jobban érdekel a sűrítés, az elhagyás, az elhallgatás egy szövegben, és ez nem kedvez a prózaírásnak.”
U35: Turi Tímea
Kalligram, 2012, 120 oldal, 1900 HUF Turi Tímea 1984-ben született. Még mindig zavarban van, ha arról kérdezik, mivel foglalkozik. Nem lett zongorista, mert félt tőle, hogy az egész életét egy klaviatúra előtt töltse el. Aztán mégis. Melyik könyv volt rád a legnagyobb hatással? Szép Ernő Ádámcsutka című regénye.
Kedvenc vers: Kemény István: Kommunikáció
Kedvenc saját vers: Körútzár
Deres Kornélia főleg a fantázia és fegyelem kapcsolatáról beszélt, mert a kettő szerinte szükségszerűen összekapcsolódik a költészetben. Úgy vélte, fantázia nélkül el sem kezdett volna komolyan írással foglalkozni, s az olvasmányélményeiben is nagyon fontos összetevő volt a képzelet. Mint mondta, a fegyelem már inkább írói szemszögből vált fontossá számára, nem szívesen enged ki például olyan szövegeket a kezéből, amiket nem nézett át sokszor. „A fantázia nagyon felgyorsítja az ember észlelését, de amikor szöveget írsz, jó meghúzni a határokat.” Arról is beszélt, hogy legújabb kötetében azért szeretné kicsit elengedni ezt a fegyelmezettséget, most picit jobban el szeretne szabadulni és a nyelv játékos potenciáját is jobban ki fogja használni. „Mint költő én is a fegyelem és elengedés két létállapota között oszcillálok, ahogy sokan mások is.”
Deres Kornélia: Kísérleti időutazókként cikázunk múlt és jövő között
Fotó: Valuska Gábor A hiányból építkező apatörténet ( Szőrapa, József Attila Kör - Prae.hu, 2011) után az elkerülhetetlenül fájdalmas (ön)tudattörténetet írta meg Deres Kornélia. A Bábhasadásban (Jelenkor, 2017) a két legtitokzatosabb területet, az agyat és az univerzumot mossa egymásba, különböző verziókat kínál a folyamatosan alakuló valóságra, és közben próbál a „zónán kívül maradni", mert a kívülállás „ontológiai szükségszerűség".
Azt a közvélekedést, miszerint a költészet olyan, mint egy hobby, erősen tagadta. Szerinte ebben csak annyi igazság van, hogy valóban okoz örömet a versírás, ugyanakkor sokkal kevésbé kontrollálható időben ez a fajta tevékenység. „Az ember nem szűnik meg költőnek lenni soha, bármikor jöhet egy érzés, hogy valamit le kell írnom, különben eltűnik.” Mint mondta, a költők tulajdonképpen egy felfokozottabb észlelésmódban élnek, ami olykor nagyon kimerítő tud lenni.
„Kell egy kis fegyelem és önismeret ahhoz, hogy tudjam, mikor van az írás ideje, és mikor kell kicsit elengedni.”
Költői ambícióinak kezdetét egy olvasmányélményhez, Lucy Maud Montgomery Anne-sorozatához köti. Mint mondta, a történet egy vöröshajú árvalányról szól, akit nagyon érdekel az irodalom és a fantázia világa. Mindennek új nevet ad és mindent máshogy lát, mint a környezete. „Tíz-tizenegy éves lehettem, amikor ebből az ihletettségből írtam egy verset a fenséges hegyekről.” Saját bevallása szerint első novelláit viszont kamaszkorában írta egy szilveszter éjszakán, afeletti dühében, hogy a szülei nem engedték el egy buliba. Tudatosabban viszont csak felnőttként kezdett foglalkozni a költészettel, 2006-ban csatlakozott a Telep Csoporthoz, amelynek elmondása szerint nagyon sokat köszönhet.
Kedvenc vers: Borbély Szilárd: A mintázatok zenéje
Kedvenc saját vers: Bunker
Peer Krisztián 42 című kötetének utóéletéről mesélt, amely pontosan egy évvel ezelőtt jelent meg. Elmondta, hogy a könyv sikere tulajdonképpen minden várakozást felülmúlt, nemrég harmadszor nyomták újra. Mint fogalmazott, ennek vannak bulvár okai, de ő mégis nagyon boldog. „Hogy ez milyen hatással volt az életemre, az már ambivalensebb.Ebben az egy évben elfáradtam egy kicsit.” Szerinte traumatikus helyzetekben mindig túlmozgásosan viselkedik, s ez most is így volt, hirtelen akart megoldani valamit, amit nem lehet.
„Verseket írok szemben az emberi halandósággal, a szerelmem váratlan haláláról. Úgy tekintettem erre a dologra, mintha ez megoldás lenne, így törvényszerű volt a csalódás."
Mint mondta, a kötet megírásával fölvett egy olyan külső, megfigyelői nézőpontot a saját gyászmunkájával szemben, ami megakasztotta a folyamatot. Közben pedig nem biztos benne, hogy „ment-e a könyvek által a világ elébb". A kötet kritikai megítélése kapcsán úgy fogalmazott, megérti, hogy a szakma számára zavarbaejtő volt, szerinte tíz-húsz év múlva lehet majd csak megítélni igazán a könyvet mint szépirodalmi művet.
Arról is beszélt, hogy bár örül annak, hogy visszatért az irodalmi életbe, egy kicsit sajnálja, hogy elvesztette az inkognitóját. Amióta például kint van az arca a Nyugatinál egy Libris plakáton, előfordul, hogy Nagymaroson összesúgnak a háta mögött. A láthatatlanságnak voltak előnyei, például nem volt felelősségem – fogalmazta meg, hozzátéve, hogy ráadásul éppen egy nagyon sebzett pillanatában jött elő a fényre. „Azt vettem észre magamon, hogy bár senki sem volt hibás azért, hogy meghalt a barátnőm, én megsebződtem, és szégyelltem magam, amiért ez látszik rajtam. Amikor kap az ember egy pofont a sorstól, a jóbi logika mentén valahol azt érzi, még ha irracionális is, hogy mégis ő tehet róla."
Peer Krisztián: El akartam kerülni a sorsomat, bassza meg
Fotó: Kiss Norbert 15 év telt el az utolsó köteted, a Hoztam valakit magammal óta. Adja magát az első kérdés: miért hagytad abba az írást? 15 év telt el azóta, hogy Peer Krisztián hátat fordított a költészetnek. Utolsó verseskötete ( Hoztam valakit magammal, Palatinus 2002) óta főleg különböző kocsmákban és színpadokon beszélt, számos drámát jegyez.
A kérdésre, hogy mit gondol ma a költői szerepről, azt mondta, nagyon mást, mint korábban. Úgy vélte, amit ő csinál, az egyfajta avantgárd életperformansz, az életét formálja műalkotássá, ami persze nagyon problémás. Mint mondta, tisztában van azzal, hogy a létezése és a szövegei provokálnak embereket, sokan már a robinsoni külsejétől meghökkennek. „A félhajléktalan külsővel szolidáris akarok lenni, el kell menni egy határig. A negatív hatás sem baj, ha elég erős."
A beszélgetés végén a pályára való visszatérése került szóba. Ennek kapcsán elmondta, a tizenöt évvel ezelőtti viszonyokhoz képest szerinte jelentősen elmozdult a költői nyelv. „Most már sokkal profiskodóbb vagyok, mint annak idején. Azt gondolom, hogy nincs olyan, hogy valaki a természet vadvirága. Kell a szakmai megalapozottság."
Kedvenc vers: Bognár Péter: Zala
Kedvenc saját vers: Leköltözés
