Turi Tímea: Jönnek az összes férfiak
Kalligram, 2012, 120 oldal, 1900 HUF
Fotó: Valuska Gábor
Turi Tímea 1984-ben született. Még mindig zavarban van, ha arról kérdezik, mivel foglalkozik. Nem lett zongorista, mert félt tőle, hogy az egész életét egy klaviatúra előtt töltse el. Aztán mégis.
Melyik könyv volt rád a legnagyobb hatással?
Szép Ernő Ádámcsutka című regénye. Megtanított arra, hogy a meg nem történt dolgok is valósak, és hogy ez mégsem vigasz, mégsem mentség semmire.
Kik azok a szerzők, akikhez nem sikerült közel kerülnöd?
Bret Easton Ellis. Gyengegyomrú olvasó vagyok.
Ha egyetlen sort/mondatot kellene kiemelned az eddigi munkáidból, mi lenne az?
„Olyan kevés elég a férfiaknak.”
Ha egy képzőművésznek önálló tárlatot rendezhetnél, ki lenne az?
Magritte kispolgári szürrealizmusáért mindig rajongtam, de sajnos vagy nem sajnos mindenkinek megvan a maga Magritte-ja. Úgyhogy mondok inkább egy kortárs magyar nőt: Baglyas Erikát.
Mi az a zene, ami írásra ösztönöz, mi az, ami kikapcsol?
Írás közben nem tudok zenét hallgatni, mert elterel. Előtte viszont bármit, mostanában főleg Rufus Wainwrightot, mert lenyűgöz a részlet- és ötletgazdagsága, miközben mégis igazi popzenét csinál.
Ki az az alkotó, akivel a legszívesebben működnél együtt?
Bárkivel, aki képes rendes eleje-közepe-vége történetet írni.
Életed filmje... a francia új hullám szerzői filmjeit idézi: sokat beszélnek benne, de ráférne egy dramaturg.
A sport... a sakk. De csak nézőként.
Három óra múlva... pelenkát cserélek, etetek, altatok.
A férfiak... Most tényleg egy mondatban mondjam el a véleményemet?
Tragédia vagy komédia?
Nézni és olvasni komédiákat szeretek, de attól tartok, mégis közelebb állnak hozzám a tragédiák.
Kávé vagy tea? Kávé!
Gyros vagy pizza? Retroburger csalamádéval.
Meridián
Mindannyian most érünk be.
Most érünk be, és elbukunk.
Szétnézünk, és a gerincünk roppan,
a hangunk furcsán cseng, idegen hangunk.
Istenem, mennyi munka van abban,
hogy végre nem azok vagyunk, akik régen,
hogy végre azok vagyunk, akik lenni akartunk
(akkor is, hogyha nem vettük észre):
fiatal felnőttek a büszkeségben.
Istenem, hideg a bizonyosság,
hogy a tétova mozdulatok végül beértek,
hogy beértünk mindannyian,
hogy egyszerre értünk,
hogy most értünk be –
és most elbukunk.
(Élet és Irodalom, 2013. április 17.)
A dolgok, amikről nem beszélünk
„Istenem, óvd meg nyelvemet a rossztól, ajkamat a hamis beszédtől”
Feszengeni fog vendég, házigazda.
Ők lesznek a vendég. És mi tudni fogjuk, hogy ez épp olyan,
mint egy túlvárt találkozás egy levélbaráttal,
aki pedig a képen, amit küldött magáról, szép volt
és szőke. De mi sem mondunk semmi izgatót:
nem éneklünk el egy bravúráriát, csupa magas C-vel!
A dolgok, amikről nem beszélünk,
és az összes kis tenyészgyöngy titkunk.
Itt lesznek ők. És mi sorra vesszük
majd mindazokat, akik rossz időben mentek el,
és akik rosszkor itt maradtak.
A férfiakat, akiket nem kívánsz már,
pedig azóta kigyúrták magukat,
és szálkásak lettek – szálka a szemben,
hogy egyikük sem lett fiatalabb!
Az órában, mikor megnyúlnak az árnyak,
és hirtelen éles lesz minden,
mindjárt este lesz, és, tudod, ha nyár van,
könnyű az estét nem észrevenni;
pedig itt állnak, már a kapuban várnak
a dolgok, amikről nem beszélünk,
és a dolgok, amikre nem is gondolunk.
Játszótéri anyák
Az utcákon sétálnak, kint, pedig a kinti élet
bent zajlik a sok-sok homlokzat mögött.
A délelőtti fényben, mikor már meleg van,
de még nincsen hőség: épp eddig tart a nyár.
A délelőtti fényben övék itt az utca,
ők a tologatók népe:
a játszótéri anyák a gyereket,
a nyugdíjasok a bevásárlószatyrot,
a hajléktalanok pedig mindenüket cipelik.
Boldognak kell elképzelnünk őket.
Kicsorduló ordításukat ott benn a szívben,
hogy a maguk urai,
és az időé, a növekvő súlyoké.
Ahol nincs más szerep, mint várni,
és látni, hogy a várakozás testet ölt,
egyre nehezebben tolhatót.
A dolgos élet partján mennyi munka!
A játszótéri anyák semmit nem tanulnak.
Az anyósokat szidják, úgy, ahogy majd őket
– legfeljebb harminc év. És az igazság
csak málha: nem lakik sehol.
A játszótéri anyák. Mind regényt akarnak írni,
de csak a bevásárlócéduláig jutnak,
és amit főznek, este feleszi a férjük,
s ami ők, a gyerek.
Pedig ami a részük, az már nem maguk.
Türelmetlenek, és semmit nem tanulnak.
Pedig innen már meglesz minden érkezés.
Innen már átüt az utolsó naptárlap a többin.
Hiába cseng még, mint a felhúzható játék,
édes verkli, hiába csengi mindig ugyanazt,
már megszülték azokat, akik túlélik őket.
(Kalligram, 2013. szeptember)
