C-Elég. Nem állítom, hogy különösebben büszke vagyok rá, de feladom és azt hiszem, úgy tisztességes, ha tájékoztatom erről nyájas olvasóm: képtelen vagyok elolvasni ezt a könyvet. Egyik tanárnőm azt mondta nekünk egyik óráján, hogy előfordulhat még egy jó könyvvel is, hogy az első 100 oldala nehézkes, és csak utána „indul be” a szöveg, épp ezért ennyi esélyt mindig meg kell adnunk a műveknek (Vagy ezt Márainál olvastam?)
Arno Geiger: Jól vagyunk, fordította: Neményi Róza, Európa Könyvkiadó, 2007, 424 oldal, 2600 Ft
Lényeg, mi lényeg: én – erre emlékezve – majdnem háromszoros esélyt adtam Arno Geigernek és fordítójának. Csak a 284. oldalon csaptam a könyvet a sarokba. Épp ott tartok, hogy a már nem annyira fiatal Ingrid, aki amúgy orvosnő, fürdeti a két gyerekét (Philippet és Sissit) és közben mélázik az életén, elrontott házasságán a lúzer Peterrel. Hogy hova lett a boldogsága. Az örökzöld sláger jut eszembe: hogy mi lesz a vége nem tudom, és csendesen hozzá teszem, már nem is akarom megtudni. Tényleg nem. Ha vannak előadások, filmek, amikről nem szégyen idő előtt felállni és kimenni (márpedig vannak), sőt az a szégyen, ha cinkosai leszünk a silánynak a bennmaradásunkkal, akkor vannak olyan könyvek is, amelyeket nem bűn becsukni, és a lomok közé hajítani.
Pedig az elején lelkes voltam, még ki is jegyzeteltem magamnak, milyen magyar és külföldi művekkel rokonítható, bele is írtam a könyvbe ezeket, aminek az antikváriumosok biztosan nem fognak örülni, úgymint: Miklya-Luzsányi Mónika Te csak tánczolj szépen! című regénye, meg Farkas Péter kisregénye, a Nyolc perc, ezek mellett pedig pár filmes párhuzamot is akartam vonni, A napfény íze a Boldogságtól ordítani című filmekre gondolva. De persze minden családregény (például, ha már német nyelvterület: Thomas Mann Buddenbrook-háza), valamint minden olyan történet is idevág, ahol kisemberek látszólagos gondtalansága mögött ki nem mondott boldogtalanság, megoldatlan gondok lappanganak és néha kitörnek. Mert a cím nyilvánvalóan ironikus. Ebben a regényben senki nincs jól.
Egy Philipp Erlach nevű fiatalember örököl nagyanyjától egy öreg házat Bécs egyik előkelő környékén. Rendet tesz, de semmi kedve emlékezni. Az író a három korban zajlódó történések ábrázolásával igyekszik megmagyarázni, miért nincs. A napjainkon kívüli két idősíkban zajlódó cselekményben a jelenben tébláboló örökös felmenői a főhősök. Így aztán három nemzedékről esik szó a regényben, úgymint: nagyszülők – Alma és Richard –, szülők – Ingrid és Peter –, Philipp és kisbarátnője, Johanna. És szóba kerül minden, ami Ausztriában történt az elmúlt 70-80 évben. A polgári értékrend kirakati erkölcsössége (a nagypapa a cselédlánnyal/a nagypapa egy cselédlányt nyal), az elrontott, hazug házasságok, a hitlerjunge, a második világháború, az idősebb Erlach foglalkozásából kifolyólag Ausztria XX. Században folytatott politikája, a második világháború után egyre jobban emancipálódott nők, az embert csúffá tevő öregség, a gyereknevelés nyűge, a generációk közti viták stb. Tényleg minden. Ez nem lenne baj, ebből még akár jó regény is lehetett volna írni. És sokáig azt hittem, hogy csak a fordítás silánysága miatt nem tűnik annak. De nem. Nyilvánvalóvá mindez akkor vált, mikor a fordító (Neményi Róza) már belejött, és nem vonta el figyelmem a műről magyartalan, nehezen értelmezhető, vagy értelmetlen mondataival (mazsolázgatni lehet belőlük, a szövegösszefüggésben sütnek igazán, például a 22. oldalon: Egy ülésben, ami éjfélnél is tovább tartott, kirámoltatta mindkét állkapcsát.). De a 100. oldal táján már nem sok ilyen van, és onnantól meg az lesz egyértelmű, amit addig csak sejteni sejtettem, de nem mertem meglátni. Arno Geiger nem szépirodalmat akart írni (vagy nem tudott azt írni), hanem egy könnyen megfilmesíthető közönségregényt. Ráadásul az alakok túlságosan átlátszóan típusok, nem hús-vér emberek (értsd: nem is tűnnek azoknak), inkább mintha csak történeti tárgyú könyv, egy Ausztria XX. századi történelméről szóló munka illusztrációi volnának.
Emellett Geiger nem átall idegesítően szájbarágni mindent. Nem bíz semmit az olvasóra. Már minden olvasónak leesett minden, már kezdene tetszeni egy ötlet (pl. a Geiger udvari tanácsos című film és Ingrid élethelyzetének párhuzamai), amikor Geiger nem bírja ki, le kell vonni a tanúságot a szereplő gondolataiba „rejtve”. Van persze egy-két olyan jelenet, ami jobban sikerült (pl. a Richard-féle szál, im allgemeine az a figura nem rossz). De ha azt olvassuk a hátoldalon, hogy „az 1968-as születésű osztrák szerző negyedik német nyelvterületen valódi esemény”, meg hogy „a 2005-ös Frankfurti Könyvvásáron elnyerte a Német Könyvdíjat”, és „hosszú ideig őrizte helyét a bestsellerlisták élmezőnyében”, akkor ennél azért valamennyivel többre számít az ember. Ez így érdektelen, labanc rinyálás. A magam részéről rosszul lettem tőle.
