Stephen King: Ezüst pisztolygolyók, Silver Bullet-Cycle of the Werewolf, Ararát, 1983, ford. Petró Ágnes

Igazság szerint nem lenne szabad működnie, hiszen az egész egy rossz vicc, style over substance: Kinget felkérik a nyolcvanas évek elején, akkoriban, mikor a szaros vécépapírjáért is komoly összegeket fizetett volna bármelyik kiadó, hogy írjon tizenkét rövid szöveget egy kalendárium illusztrációihoz. A tizenkét bejegyzés egy emberfarkas garázdálkodásának történetét lenne hivatott elmesélni. Kinggel természetesen elszalad a ló, képtelen a terjedelmi követelményeknek alárendelni magát, és a fricskák novellafüzérré, könyvvé – még ha nem is regénnyé – terebélyesednek.

Nem lenne szabad működnie, mert a megszületést elősegítő művészi késztetésről egy pénzügyi szempontból ennyire megfontolt projekt kapcsán végképp nem beszélhetünk. Itt aztán kőkeményen a kapitalizmus játszik, méghozzá a kiméricskélt, beporciózott fajta.

És mégis… King akkoriban nem tud bukni. Fehéren izzik a fazon tehetsége, és így lesz a Bernie Wrightson csodálatos illusztrációival (bár lehetne poszterformában kapni őket!) bevezetett tizenkét novellából egyfajta elégikus várostragédia, éppen csak megismert és a szörny által máris kioltott életek lobbanása - nosztalgiát kelt bennünk egy olyan hely és idő iránt, amely soha nem is létezett.

King stílusbéli próbálkozásainak egyik legszebb példája az Ezüst pisztolygolyók, a környezet megfestésének, az évszakok változásának és az emberek múlandóságának lenyűgöző erejű, helyenként szívet tépően szép skicce – mert hiszen a könyv rövidségéből adódik, hogy nem lehet több. És megint beköszön az a bizonyos „mégis”: a szerzőnek ennek ellenére sikerül az olvasó emlékezetébe beköltöző, szerethető, megvethető vagy éppen csak halandó, de mindenképpen emlékezetes figurákat alkotnia, akik jellemzésére Kingnek néha elég egy fantasztikusan ellesett rezdülés: ahogy álmodnak, élnek, halnak, mindezt egy emberefeletti szörnyűséggel megharcolt csata során.