Általános cikkek játék partvonal 2010

JÁTÉK - Nyerd meg Ferdinad von Schirach könyvét!

.:wendy:. | 2010. november 11. |

Örömmel jelentjük, be hogy sorsoltunk, köszönjük a sok megfejtést, itt is vannak a nyertesek. Gratulálunk tehát Netye Annamáriának, Jeges Ferencnek és Azim Jánosnak, akiket emailben is értesítettünk.

A helyes megfejtések pedig: 

1. A puszta kezével
2. A Hertha Berlin SC focicsapat
3. A cipője
4. Baldur von Schirach Ferdinand nagyapja volt, és egyben ő volt a Hitlerjugend vezetője

Ma induló és hét napon át tartó játékunkban három szerencsés olvasónk a Partvonal Könyvkiadó jóvoltából megnyerheti  Ferdinad von Schirach Bűnös? -  11 meglepő bűnügyi eset című könyvét, ha a hajtás után olvasható novellához kapcsolódó kérdésekre helyesen válaszol. A megfejtéseket a szokásos konyvesblog(kukac)gmail.com-ra várjuk november 9-ig.

Ferdinand von Schirach hírességek, politikusok és az alvilág védőügyvédje, aki saját praxisából válogatta össze a kötetben szereplő tizenegy meglepő jogi esetet. A hihetetlen, de igaz történetek szereplői a mai társadalom látszólag hétköznapi figurái. Bűntettük hátterében a bosszú, a jogos önvédelem és a szerelemféltés mellett személyiségzavar okozta kannibalizmus – vagy csupán az önzetlen testvéri szeretet áll. Von Schirach személyében nemcsak a bűnperek szakértőjét, hanem egy elegáns stílusú debütáló szerzőt is üdvözölhetünk. Az író újra és újra lebontja a bűnüldözéssel és az elkövetőkkel kapcsolatos sztereotípiákat, így jut az olvasó a történetek végén a puszta elképedésnél mélyebb, katartikus élményhez. A Partvonal Kiadó ezzel a könyvvel folytatja azt a különleges dokumentum-krimi sorozatot, amelyet a világhírű Gomorra című kötettel indított útjára.

A JÁTÉK KÉRDÉSEI, amelyekre akkor tudsz válaszolni, ha elolvastad az alattuk található novellát:

1. Milyen eszközzel ölte meg a főszereplő második támadóját?
2. „Kicsoda” a rendőrök bögréjén szereplő „Hertha”, akit annyira szeretnek?
3. Mi volt a gyanúsított egyetlen ruhadarabja, ami rendelkezett márkajelzéssel?
4. A szövegtől elszakadva: Milyen rokoni kapcsolatban áll a szerző Baldur von Schirach-al, és miért nem lehet rá büszke?

 

A KÖNYV 7. ESETE:

Önvédelem

Lenzberger és Beck végigslattyogott a peronon. Kopaszra borotvált fejek, katonai gyakorlónadrágok, ejtőernyős csizmák, elnyújtott lépések. Beck dzsekijén a „Thor Steinar” felirat állt, Lenzberger pólóján a „Pitbull Germany”.

Beck alacsonyabb volt Lenzbergernél. Erőszakos bűncselekményekért tizenegyszer volt elítélve. Az első testi sértést 14 évesen követte el, a nagyfiúkkal lógott, és segédkezett egy vietnami férfi összerugdosásában. Utána komolyabb dolgok jöttek. Tizenöt évesen volt először fiatalkorúak börtönében, tizenhat évesen tetoválást varratott magára. Jobb keze négy ujjának első percén egy-egy betű állt, összeolvasva a „H-A-S-S”, vagyis a gyűlölet szót adták ki, bal hüvelykujján horogkeresztet viselt.

Lenzberger csak négy tétellel szerepelt a bűnügyi nyilvántartásban, viszont vett magának egy új fém baseballütőt. Berlinben tizenötször annyi ütőt adnak el, mint labdát.

Beck beszólt egy idős hölgynek, aki megijedt. Beck felröhögött, és felemelt kézzel két nagy lépést tett a hölgy felé. Ő gyorsabb tipegésbe kezdett, magához szorította a táskáját, és eltűnt.

Lenzberger a baseballütővel rávágott egy szemétvödörre. A csörömpölés betöltötte a pályaudvart, nem kellett nagy erő hozzá, hogy Lenzberger behorpassza a bádogot. A peron majdnem teljesen üres volt, a következő vonat 48 perc múlva indult, egy Intercity-Express Hamburgba. Letelepedtek egy padra. Beck felrakta a lábát, Lenzberger felkuporodott a karfára. Unatkoztak, és a sínek közötti kavicsokra dobták a kiürült utolsó sörüket. Az üveg összetört, a címkéje lassan felpöndörödött.

Aztán meglátták a férfit. Tőlük a második padon ült. Negyvenöt körüli, félkopasz pasas, fekete SZTK-keretes szemüveggel, szürke öltönyben. Könyvelő vagy irodakukac, gondolták, besavanyodott alak, akire asszony és gyerekek várnak otthon. Beck és Lenzberger összevigyorgott. Tökéletes lesz áldozatnak, be fog gyulladni. Az éjszaka eddig nem ment jól, sehol egy nő, a pénzük meg kevés az igazán jó dolgokhoz. Beckkel pénteken szakított a barátnője, elege lett az ordítozásokból és az ivászatokból. Az élet szívás volt ezen a hétfő reggelen – amíg fel nem fedezték a férfit. Elképzelték, hogyan fogják kicsinálni, vállon veregették egymást, és kart karba öltve odamentek hozzá.

Beck levágta magát a padra a férfi mellé, és a fülébe böfögött. Szája szesz és félig megemésztett étel szagát árasztotta.

– Na, öreg, basztál már ma?

A férfi almát vett elő a zsebéből, és fényesre dörzsölte a zakója ujjával.

– Hé, seggfej, hozzád beszélek! – mondta Beck. Kiütötte a férfi kezéből az almát, és rátaposott, a leve és a húsa ráfröccsent az ejtőernyős csizmára.

A férfi nem nézett Beckre. Ült tovább, mozdulatlanul, lesütött szemmel. Beck és Lenzberger ezt provokációnak vette. Beck a férfi mellkasába fúrta a mutatóujját.

– Nocsak, nocsak, itt valaki nem akar válaszolni – mondta, és lekent egy pofont a férfinak.

A szemüveg félrecsúszott, a férfi nem igazította meg. Mivel még mindig nem mozdult meg, Beck kést húzott elő a csizmájából. Hosszú kés volt, a hegyén kétoldalasra köszörülve, a hátán fűrészes. Beck hadonászni kezdett vele a férfi orra előtt, de ő csak egyenesen előre nézett. Beck beleszúrt kicsit a férfi kezébe, nem mélyen, egy tűszúrásnyit. Várakozón nézett a férfira, kézfejére egy csepp vér esett. Lenzberger már előre örült annak, ami majd most jön, és izgalmában a padra csapott a baseballütővel. Beck az ujjával belenyúlt a vércsöppbe, és szétkente.

– Na, seggfejkém, jobban vagy már?

A férfi még mindig nem reagált. Beck dühbe gurult. A kés a levegőbe hasított, jobbról balra kétszer, csak centiméterekre a férfi mellétől. Harmadszorra már talált a kés. Felhasította az inget, és megkarcolta a férfi bőrét, a seb 20 centi hosszú volt, majdnem vízszintes, egy kevés vér beszivárgott az anyagba, és hullámos, vörös vonalat hagyott rajta.

A szemközti peronon egy orvos állt, aki egy urológiai konferenciára akart Berlinbe utazni a hajnali vonattal. Később majd azt fogja vallani, hogy a férfi szinte meg sem mozdult, minden túl gyorsan történt. A peron biztonsági kamerája, amely felvette a történteket, csak állóképeket rögzített, azokat is fekete-fehérben.

Beck újra meglendítette a kezét. Lenzberger felkurjantott. A férfi átfogta Beck kést tartó kezét, és közben a jobb karhajlatára vágott. Az ütés eltérítette a kést, de a lendületet nem törte meg. A penge ívet írt le. Hegyét a férfi Beck második és harmadik bordája közé irányította, Beck saját magát szúrta mellbe. Amikor az acél áthatolt a bőrön, a férfi nagyot ütött Beck öklére. Az egész egyetlen folyamatos mozdulat volt, szinte már tánc. A penge egészen eltűnt Beck testében. Átvágta a szívét, Beck még negyven másodpercig élt. Állva maradt, és lenézett magára. Átfogva tartotta a kés markolatát, és úgy meredt a kezére, mintha a tetoválás betűit olvasná össze az ujjain. Nem voltak fájdalmai, idegsejtjei már nem közvetítettek jelzéseket. Beck nem fogta fel, hogy éppen most hal meg.

A férfi Lenzberger felé fordult, és ráemelte a szemét. Nem vett fel különösebb tartást, egyszerűen csak állt ott. Várt. Lenzberger nem tudta, hogy meneküljön vagy harcoljon, és mert a férfi még mindig olyan volt, mint egy könyvelő, végül rosszul döntött. Lenzberger magasba emelte a baseballütőt. A férfi csak egyszer ütött, pontosan Lenzberger nyakára, olyan gyorsan, hogy a pályaudvar állóképeket készítő kamerája nem tudta rögzíteni a mozdulatát. Aztán visszaült a padra, és nem foglalkozott tovább az ellenfelével.

Precízen kivitelezett ütés volt. A szinusz karotiszt találta el, a fej-nyaki verőér kis tágulatát. Ott, ezen a parányi ponton idegvégződések egész kötege található. Ezek pedig az ütés által okozott rázkódást a vérnyomás szélsőséges felszökésének értelmezték, és jelzést küldték a nagyagynak, hogy lassítsa a szívverést. Lenzberger szíve egyre lassabban vert, vérkeringése összeomlott. Lenzberger térdre rogyott, a baseballütő a háta mögött leesett a földre, még kétszer felpattant, aztán legurult a peronról, és a sínek között állt meg a kavicsokon. Az ütés olyan kemény volt, hogy szétzúzta a szinusz karotisz érzékeny falát. A behatoló vér túlságosan erős ingereket adott az idegeknek. Azok most már szünet nélkül jelzéseket küldtek a szívverés visszafogására. Lenzberger arccal előre a peronra zuhant, egy kevés vér befolyt a talaj világos repedései közé, és megakadt egy cigarettacsikkben. Lenzberger meghalt, egyszerűen megszűnt verni a szíve.

Beck még két másodpercig állt a lábán. Végül ő is elesett, feje nekicsattant a padnak, és vörös nyálkát hagyott rajta. Aztán ott feküdt, nyitott szemmel, olyan volt, mintha a férfi cipőjét nézegette volna. A férfi helyére tolta a szemüvegét. Keresztbe rakta a lábát, cigarettára gyújtott, és várta, hogy letartóztassák.

A tetthelyre egy rendőr őrmesternő érkezett meg elsőként. Egy társával még akkor küldték ki, amikor a két bőrfejű feltűnt a peronon. Látta a holttesteket, a kést Beck mellében, a férfi széthasadt ingét, és azt is látta, hogy éppen dohányzik. A rendőrnő agyában az összes információnak ugyanolyan helyi értéke lett. Előhúzta a szolgálati fegyverét, a férfira szegezte, és rákiáltott: – A pályaudvar egész területén tilos a dohányzás!

––

– Egy kulcsügyfelünk segítségért fordult hozzánk. Kérlek, foglalkozz az üggyel, a költségeket mi álljuk – mondta az ügyvéd a telefonban. Azt mondta, New Yorkból hív, de én olyan jól hallottam, mintha mellettem ült volna. Sürgetően beszélt. Cégtárs volt azoknak a gazdasági joggal foglalkozó ügyvédi irodáknak az egyikében, amelyeknek minden iparosított országban van legalább egy kirendeltsége. Egy „kulcsügyfél” olyan megbízó, akin az iroda sok pénzt keres, egy különleges jogokkal rendelkező ügyfél. Megkérdeztem az ügyvédtől, miről van szó, de ő semmit sem tudott. A titkárnője telefonhívást kapott a rendőrségtől, és csak annyit közöltek vele, hogy valakit őrizetbe vettek a pályaudvaron. Nevet nem mondtak a titkárnőnek. „Gyilkosságról vagy ilyesmiről” lehet szó, többet nem tud. Az viszont biztos, hogy „kulcsügyfélről” van szó, mert ezt a telefonszámot csak azoknak adták meg.

Kocsiba ültem, és elmentem a Keithstraßéra, ahol a gyilkossági csoport van. Édes mindegy, hogy egy rendőrkapitányságot egy modern, csupa üveg és acél toronyházban helyeznek el, vagy egy kétszáz éves épületben működik – mindegyik ugyanolyan. A folyosókat szürkészöld linóleum borítja, tisztítószerszag terjeng, a kihallgatószobákban pedig túlméretezett macskaposzterek lógnak a falakon, meg üdvözlőlapok, amiket a kollégák küldtek a szabadságukról. A számítógépek képernyőjének a szélére és a szekrényajtókra tréfás mondások vannak kiragasztva. A kávé langyos, narancssárga színű, filteres főzőkön készül, amelyek melegítőlapjába belesült, ami melléfolyt. Az asztalokon „I love Hertha” feliratos vaskos bögrék és világoszöld műanyagból fröccsöntött írószertartók állnak, és a falakon néha keret nélküli üveglapok között képek is lógnak, amelyeket naplementékről készített egy kolléga. A bútorzat célszerű és világosszürke, a szobák túl kicsik, a székek túl ergonomikusak, az ablakpárkányokon zöldnövények állnak agyaggranulátumban.

Dalger bűnügyi főfelügyelő százszámra vezetett már kihallgatásokat. Amikor tizenhat éve bekerült a gyilkossági csoportba, az volt a rendőri munka csúcsa. Büszke volt, mert eljutott odáig, és tudta, hogy a felemelkedését elsősorban egy jó tulajdonságának köszönhette: a türelmességnek. Órákon keresztül tudott, ha arra volt szükség, figyelmesen hallgatni, nála soha nem telt be a pohár, és a hosszú évek ellenére is még mindent érdekesnek talált a rendőri munkában. Dalger nem ragadta meg az első kihallgatás lehetőségét, olyankor még minden nagyon friss volt, és ő keveset tudott. Dalger a vallomásokra tartogatta magát. Nála nem volt trükközés, zsarolás, és megalázás sem volt. Az első kihallgatást szívesen átengedte a fiatalabbaknak; ő csak akkor akart kérdezni, amikor már úgy gondolta, hogy mindent tud az esetről. Briliáns agya volt a részletek megőrzésére. Nem hagyatkozott a megérzésére, annak ellenére sem, hogy még egyszer sem kellett csalatkoznia benne. Dalger tudta, hogy a legképtelenebb történet is lehet igaz, és a leghihetőbb is lehet hazugság. „A kihallgatás”, mondta fiatalabb kollégáinak, „kemény munka”. És soha nem felejtette el hozzátenni: – Kövessék a pénzt vagy a spermát! Minden gyilkosságot úgy lehet felderíteni.

Noha az érdekeink szinte mindig eltérőek voltak, tiszteltük egymást Dalgerrel. És amikor hosszas kérdezősködések árán végül elküzdöttem magam hozzá, és beléptem a kihallgatószobába, már-már úgy tűnt, örül, hogy lát.

– Tapodtat sem haladunk – ezek voltak az első szavai. Dalger tudni akarta, kitől kaptam a megbízást. Megmondtam a gazdasági joggal foglalkozó iroda nevét, Dalger csak megvonta a vállát. Mindenkit felkértem a szoba elhagyására, hogy zavartalanul beszélhessek a megbízómmal. Dalger elvigyorodott: – Na, akkor sok sikert!

A férfi csak akkor nézett fel, amikor már kettesben maradtunk. Bemutatkoztam, ő udvariasan biccentett, de semmit sem mondott. Próbálkoztam németül, angolul és meglehetősen rossz franciasággal is. Ő rám nézett, de egy árva szót sem szólt. A tollat, amit odatettem elé, visszatolta. Nem akart beszélni. Elébe tettem egy meghatalmazási nyomtatványt, valahogy csak dokumentálnom kellett, hogy én képviselem. Mintha elgondolkodott volna, aztán hirtelen furcsa dolgot tett: kinyitotta az asztalon fekvő pecsétpárnát, és a jobb hüvelykujját előbb a kék festékbe nyomta, aztán pedig az aláírás helyére a meghatalmazáson.

– Ez is egy lehetőség – mondtam, és eltettem a meghatalmazást. Átmentem Dalger irodájába, aki megkérdezte tőlem, hogy ki ez a férfi. Ezúttal én voltam az, aki vállat vont. Aztán ő részletesen elmondta nekem, mi történt.

Dalger a férfit előző nap vette át a pályaudvar területén illetékes Szövetségi Rendőrségtől. A férfi sem a letartóztatásakor nem szólt egy árva szót sem, sem a beszállítása közben, sem a Keithstraßén, amikor először tettek kísérletet a kihallgatására. Különböző tolmácsokkal próbálkoztak nála, 16 nyelven tették elé a kihallgatással kapcsolatos jogait ismertető szöveget – semmi.

Dalger elrendelte a férfi megmotozását, de semmit sem találtak. Nem volt levéltárcája, se igazolványa, se kulcsai. Dalger megmutatta nekem az úgynevezett átvizsgálási jegyzőkönyv B részét, amely a motozás során talált tárgyakat sorolta fel. Hét tételből állt:

1. Tempo márkájú papír zsebkendők a pályaudvari gyógyszertár árcédulájával;

2. Cigarettadoboz hat szál cigarettával, német zárjegy;

3. Műanyag öngyújtó, sárga;

4. 2. osztályú menetjegy Hamburg főpályaudvarra (helyfoglalás nélkül)

5. 16 540 euró bankjegyekben;

6. 3,62 euró fémpénzben;

7. A berlini Lorguis, Metcalf & Partner ügyvédi iroda névjegye közvetlen hívószámmal.

A legfurcsább mégis az volt, hogy a teljes ruházaton egyetlen címke sem volt – a nadrág, a zakó és az öltöny még csak származhatott szabótól, de olyan emberből nem sok van, aki méret után készíttet magának zoknit és alsónadrágot. Egyedül a cipőnek volt márkája, a „Heschung”, egy elzászi cipészet készítette – jobb üzletekben azonban Franciaországon kívül is kapható.

A férfit azonosítási eljárásnak vetették alá. Fényképet készítettek róla, és ujjlenyomatokat vettek tőle. Dalger az összes adatbankot lekérdeztette – nem volt találat, a férfi ismeretlen volt a nyomozóhatóságok számára. A vonatjegy eredete sem hozott eredményt, automatából vették a pályaudvaron.

Közben megnézték a pályaudvar biztonsági videokamerájának a felvételét, kihallgatták az orvost a szemközti peronról, és az ijedt idős hölgyet is. A rendőrség munkája éppen annyira alapos volt, mint amennyire eredménytelen.

A férfit előzetes őrizetbe vették, és a kapitányságon töltötte az éjszakát. Másnap Dalger felhívta a névjegyen szereplő telefonszámot. Addig várt ezzel, amíg csak lehetett. Az ügyvédek soha nem könnyítik meg az ember dolgát, gondolta.

Dalger szobájában ültünk, és langyos filteres kávét ittunk. Kétszer is megnéztem a videofelvételt, és közöltem Dalgerrel, hogy kristálytiszta, már-már tankönyvbe illő önvédelmi helyzetről van szó. Dalger nem akarta szabadon engedni a férfit: – Valami nem stimmel vele.

– Igen, persze, ez nyilvánvaló. A maga megérzésén kívül azonban, tudja, én nem látok okot a fogva tartására.

– Még csak a személyazonosságát sem ismerjük.

– Nem, Dalger úr, ez az egyetlen dolog, amit maga nem ismer.

Dalger felhívta Kesting ügyészt. Úgynevezett főbenjáró bűncselekményről volt szó, vagyis olyan eljárásról, amelyben az ügyészségen a kiemelt ügyek osztálya az illetékes. Dalger első jelentéséből Kesting már ismerte az esetet. Tanácstalan volt, de határozott: ez a tulajdonság némelykor segítségére van az ügyészségnek. Ezért aztán Kesting úgy döntött, hogy a férfit vizsgálóbíró elé kell állítani. Ott néhány telefonhívás után délután öt órára kaptunk időpontot.

A vizsgálóbírót Lambrechtnek hívták, és norvég mintás pulóvert viselt, pedig tavasz volt. Krónikusan alacsony volt a vérnyomása, születése óta fázott, és ugyanannyi ideje volt rosszkedve. 52 éves volt, és tisztán akart látni, a dolgoknak helyükre kell kerülniük, ő nem fog kísértő démonokat hazavinni magával.

Lambrecht vendégtanárként büntető eljárásjogot adott elő a főiskolán, órái a példák miatt, amelyeket felhozott, legendásak voltak. A diákoknak azt mondta, tévedés azt hinni, hogy a bírók szívesen hoznak elmarasztaló ítéleteket. „Megteszik, amikor az a feladatuk, de nem teszik meg, ha kétségeik vannak.” A bírói függetlenségnek valójában az az értelme, hogy a bírók is nyugodt álmot akarnak maguknak. Ennél a mondatnál mindig nevettek a diákok. Mégis ez volt az igazság, Lambrecht nemigen találkozott kivételekkel.

A büntetőbíráskodás rendszerében talán a vizsgálóbíró helyzete a legérdekesebb. Minden ügybe bele lehet tekinteni, nem kell hosszú főtárgyalásokat végigszenvedni, és senkire sem kell hallgatni. Ez azonban csak az érem egyik oldala. A másik a magányosság. A vizsgálóbíró egyedül dönt. Minden tőle függ, bezárja az embert, vagy szabadon bocsátja. Egyszerűbb hivatások is léteznek.

Lambrecht nem foglalkozott a védőkkel. De az ügyészekkel sem foglalkozott. Őt az eset érdekelte, és olyan döntéseket hozott, amelyeket csak nehezen lehetett megjósolni. A többség panaszkodott rá, túlméretezett szemüvege és vértelen szája furcsán hatott, de mindenki tisztelte. Szolgálatba lépésének huszadik évfordulóján oklevelet kapott a városi bíróság elnökétől. Az elnök megkérdezte tőle, hogy ennyi év után is szívesen gyakorolja-e még a hivatását. Lambrecht azt felelte, szeretet soha nem fűzte hozzá. Független volt, és kész.

Lambrecht elolvasta a tanúk vallomásait, és miután neki sem sikerült szóra bírnia a férfit, látni akarta a videót. Körülbelül százszor kellett vele együtt megnéznünk, már le tudtam rajzolni a képeket, egy örökkévalóságig tartott.

– Kapcsolja ki! – mondta végül Lambrecht a fegyőrnek, és hozzánk fordult. – Nos, uraim, figyelek.

Kesting természetesen már átadta a letartóztatási parancs tervezetét, annak hiányában nem is lehetett volna megtartani ezt tárgyalást. Két rendbeli, halált okozó testi sértésért indítványozta az előzetes letartóztatás elrendelését, megítélése szerint fennáll a szökés veszélye, mivel a férfi nem rendelkezik igazolható személyazonossággal.

Kesting ezt mondta: – Természetesen önvédelemre is lehetne gondolni. Akkor viszont túlzott mértékről volna szó.

Az ügyészség tehát arra akart hivatkozni, amit a jog nyelvén úgy neveznek, hogy az önvédelem túllépte a szükséges mértéket. Akit megtámadnak, az védekezhet, és semmi sem korlátozhatja az eszköz megválasztásában. Ökölcsapással szemben lehet husángot használni, késsel szemben pisztolyt, nem kötelező a legenyhébb eszközt választani. Ugyanakkor viszont túlzásba esni sem szabad: a már ártalmatlanná tett ellenfélnek nem szabad még a fejét is levágni. Ilyen túlkapásokat nem tűr a törvény.

– A szükséges mérték túllépése azzal valósult meg, hogy a férfi ráütött az áldozat mellébe fúródott késre – vélte Kesting.

– Vagy úgy – mondta Lambrecht. Meglepettnek hangzott. – Védő úr, parancsoljon!

– Mindnyájan tudjuk, hogy ez képtelenség – mondtam. – Senkinek nem kell eltűrnie, hogy késsel támadják meg, és a megtámadott természetesen védekezhetett ilyen módon. Az ügyészséget valójában nem is ez foglalkoztatja. Kesting ügyész túlságosan tapasztalt ahhoz, hogy azt hihesse, egy ilyen vád megállna egy esküdtbíróság előtt. Ő egyszerűen csak ki akarja deríteni a férfi kilétét, és ehhez időre van szüksége.

– Igaz ez, ügyész úr? – kérdezte Lambrecht.

– Nem – mondta Kesting. – Az ügyészség nem szokott előzetes letartóztatásokat indítványozni, ha nem gondolja komolyan.

– Vagy úgy – mondta a bíró újra. Ezúttal gúnyosan. Aztán hozzám fordult. – Meg tudja mondani nekünk, ki ez a férfi?

– Ön is tisztában van azzal, Lambrecht úr, hogy ezt akkor sem tehetném meg, ha tudnám. Idézési címet viszont megadhatok. – Időközben újra beszéltem telefonon azzal az ügyvéddel, akitől a megbízást kaptam. – A férfi idézhető egy ügyvédi irodán keresztül, az ügyvéd beleegyezését szóban biztosíthatom. – Átnyújtottam a címet.

– Látja! – kiáltotta Kesting. – Nem akarja megmondani. Sokkal többet tud, de nem akarja megmondani.

– Az eljárás nem ellenem folyik – mondtam. – A helyzet viszont a következő: nem tudjuk, miért hallgat a gyanúsított. Lehet, hogy nem érti a nyelvet. De az is lehet, hogy más oka van a hallgatásra.

– Ezzel megsérti a szabálysértésekről szóló törvény 111. paragrafusát – vágott a szavamba Kesting. – Egészen nyilvánvalóan megsérti.

– Uraim, hálás lennék, ha sorban egymás után beszélnének – mondta Lambrecht. – A 111. paragrafus kimondja, hogy mindenki köteles megadni a személyi adatait. Ebben igazat adok az ügyészségnek. – Lambrecht folyamatosan fel-le rakosgatta a szemüvegét. – Ez azonban nem olyan előírás, amely indokolná az előzetes letartóztatásba helyezést. A személyazonosság megállapítása érdekében mindenki csak tizenkét óráig tartható őrizetben. A tizenkét óra pedig, ügyész úr, már rég letelt.

– Ezenkívül – mondtam – a gyanúsítottnak sem kell minden esetben megadnia a személyi adatait. Hallgathat is, amennyiben a valós adatai közlésével büntetőeljárás veszélyének tenné ki magát. Ha pedig a férfi megmondaná, hogy kicsoda, az a letartóztatásához vezetne, és ezért természetesen szabad hallgatnia.

– Na látja! – mondta Kesting a vizsgálóbírónak. – Nem mondja meg nekünk, hogy kicsoda, és mi semmit sem tehetünk.

– Így van – mondtam. – Semmit sem tehetnek.

A férfi részvétlenül ült a padon. Ingén az én monogramomat viselte: én hozattam be neki. Jó volt rá, de sajátságosan festett benne.

– Ügyész úr – mondta Lambrecht –, volt korábban kapcsolat a tettes és az áldozatok között?

– Nem, erről semmit sem tudunk – mondta Kesting.

– Ittasak voltak az áldozatok? – Lambrechtnek ebben is igaza volt, egy részeg ember elől még önvédelmi helyzetben is inkább ki kell térni.

– 0,4 és 0,5 ezrelék.

– Ez nem elég – mondta a bíró. – Találtak valamit a tettesnél, ami még nem szerepel az aktákban? Utal bármi is más bűncselekmény elkövetésére vagy korábbi letartóztatásra? – Lambrecht mintha egy listát pipálgatott volna ki.

– Nem – mondta Kesting, és tudta, hogy minden egyes nemmel távolabb kerül a céljától.

– Maradtak még lefolytatandó vizsgálatok?

– Igen. Még nem készült el a végleges boncolási jelentés. – Kesting örült, hogy mégiscsak talált valamit.

– Nos, az a két férfi aligha hőgutában halt meg, Kesting úr. – Lambrecht hangja most lágyabb lett, és az ügyész szempontjából ez rossz jel volt. – Amennyiben az ügyészség nem tud többet előadni annál, ami itt fekszik az asztalomon, akkor most meghozom a döntésemet.

Kesting a fejét rázta.

– Uraim, eleget hallottam – mondta Lambrecht, és hátradőlt. – Az önvédelmi helyzet több mint nyilvánvaló. Annak az embernek, akit késsel és baseballütővel fenyegetnek, és akit még meg is szúrnak és meg is ütnek, joga van a védekezéshez. Szabad olyan módon védekeznie, hogy maradéktalanul véget vessen a támadásnak, és a gyanúsított semmi egyebet nem tett.

Lambrecht rövid szünetet tartott, mielőtt folytatta: – Abban igazat adok az ügyészségnek, hogy az esetnek vannak szokatlan elemei. Azt a nyugalmat, amit a gyanúsított az áldozatokkal szemben tanúsított, csakis ijesztőnek nevezhetem. Nem látom azonban, hol volna ebben az eltúlzottnak nevezett mérték. Ennek a megítélésnek a helyességét az is alátámasztja, hogy egészen biztosan letartóztatási parancsot adtam volna ki a két verekedő ellen, ha most itt ülnének előttem, és nem a patológián feküdnének a boncasztalon.

Kesting összecsukta az aktáját. Túl hangos csattanással.

Lambrecht a jegyzőkönyv számára folytatta: – Az ügyészség előzetes letartóztatásba helyezésre tett indítványát elutasítom. Elrendelem a gyanúsított azonnali szabadon bocsátását. – Aztán Kestinghez és hozzám fordult: – Ennyi volt. További szép estét az uraknak!

Miközben a jegyzőkönyv-vezetőnő előkészítette a szabadon bocsátási iratot, én kimentem az ajtó elé. Dalger a látogatók padján ült, és várt.

– Jó estét, maga meg mit csinál itt? – kérdeztem tőle. Egy rendőr nem szokott ilyen élénken érdeklődni egy bírói meghallgatás kimenetele iránt.

– Kiengedték?

– Igen, egyértelműen önvédelem volt.

Dalger a fejét ingatta.

– Gondoltam, hogy ez lesz – mondta.

Jó rendőr volt, aki már 26 órája nem aludt. A dolog szemlátomást bosszantotta, ez sem vallott rá.

– Mi a baj?

– Na ja, maga nem ismeri a másik ügyet.

– Miféle másik ügyet?

– Ugyanaznap reggel, amikor a maga megbízóját őrizetbe vették, találtunk egy halottat Wilmersdorfban. Szíven szúrták egy késsel. Se ujjlenyomat, se DNS, se szövetszálak, semmi. A halott környezetében mindenkinek van alibije, és nemsokára letelik a 72 óra.

A 72 órás szabály arról szól, hogy 72 óra után rohamosan csökken egy emberölés vagy egy halált okozó testi sértés felderítésének az esélye.

– Mit akar ezzel mondani?

– Profi csinálta.

– A szíven szúrás gyakori elkövetési mód – mondtam.

– Igen is, meg nem is. Ilyen precízen mindenesetre ritkán csinálják. A legtöbb elkövetőnek többször kell szúrnia, vagy a kés megakad a bordákban. Többnyire inkább nem sikerül.

– És?

– Olyan érzésem van… a maga megbízója…

Érzésnél természetesen többről volt szó: Németországban évente mintegy 2400 felderített emberölési eset fordul elő, Berlinre ebből 140 jut. Ez kétszer annyi, mint Frankfurt am Mainban, Hamburgban és Kölnben együttvéve, de 95 százalékos felderítettségi arány mellett még kereken hét olyan eset marad, amelyben nem fogják el a tettest. Itt pedig éppen szabadon bocsátottak egy férfit, aki tökéletesen beleillett Dalger elméletébe.

– Dalger úr, a maga érzései… – kezdtem, de ő nem engedte, hogy befejezzem.

– Igen, igen, tudom – mondta, és elindult.

Utánaszóltam, hogy hívjon fel, ha van valami újság. Dalger morgott valamit, amit nem igazán értettem, csak annyit sikerült kihámoznom belőle, hogy „eszemben sincs… ügyvédek… mindig ugyanaz van”. Aztán Dalger hazament.

––

A férfit egyenesen a tárgyalószobából engedték szabadon, visszakapta a pénzét és a többi holmiját, az átvételi elismervényt én írtam alá helyette. A kocsimhoz mentünk. Kivittem a pályaudvarra, oda, ahol ő 35 órája megölt két férfit. Szó nélkül kiszállt, és eltűnt a tömegben. Soha többé nem láttam.

Egy héttel később együtt ebédeltem a gazdasági jogi ügyvédi iroda vezetőjével.

– Ki az a kulcsügyfeletek, aki azt kérte tőletek, hogy foglalkozzatok az ismeretlen férfival? – kérdeztem tőle.

– Ezt nem mondhatom meg, mert alighanem ismered. Hogy az ismeretlen férfi kicsoda, azt én sem tudom. Viszont hoztam neked valamit – mondta, és előhúzott egy zacskót.

Az az ing volt benne, amit én adtam a férfinak. Kimosva, kivasalva kaptam vissza.

A parkolóba menet kidobtam a szemétbe.