A
Huszadik századi indiai novellák, Noran, Modern Dekameron, 2008, 582 oldal
Azért (is) választottam ezt a könyvet, mert emlékszem, mennyire elbűvölt annak idején A hajnal leánya indiai mesegyűjtemény. Emiatt magánhasználatra szánt fejtegetésbe bonyolódtam arról, mi köze egymáshoz mesének és novellának, mi mindent tettek már meg a novellaműfajjal, létezik-e egyáltalán, stb. Egy összefoglaló megerősített abban, hogy a novella előzményei közé számítanak a keleti mesegyűjtemények, ennek ellenére – mint Greskovits Endre a szerkesztői utószóban megjegyzi - a novella műfaja „idegen a klasszikus indiai irodalomtól”, a gyarmatosítók, illetve az angol egyetemeken tanuló fiatalok honosították meg. Mégis, több helyen ráleltem arra a finom, helyenként misztikusan megközelített, éteri világra, ami a Hajnal szövegeit mozgatja, de míg ott a mesék happy enddel végződnek, itt erre alig látunk példát. Ez a világ sokkal nyomasztóbb, sötétebb és kegyetlenebb: az igazság törvényszerűen vagy veszít, vagy rejtve marad. Egy novellát találtam, amelyik igen közel áll a klasszikus tanmeséhez; a középső részből Initizár Huszain: A bráhmin-kecske című írása, amelyik az újjászületések szakadatlan láncolatának hiábavalóságát dramatizálja azzal az állítással a középpontban, hogy legyünk bármily körültekintéssel és jóakarattal, a sorsot nem kerülhetjük ki.
Az írások 3 csoportba tömörülnek: a gyarmati India, a független India és a távolba szakadt India. (Az, hogy a könyv valamilyen módon strukturált, megkülönbözteti a Modern Dekameron sorozat eddigi köteteitől). Egy szerző egy művel szerepel, helyet kapnak regényrészletek is, és a végén minden szerzőről olvashatunk egy rövid életrajzot. Hiányoltam viszont a művek keletkezésének dátumát, vagy bármilyen orientációt, ami megkönnyítené az időbeli tájékozódást. (Egy biztos pont: India 1947-ben nyerte el függetlenségét.)
Tartalomban és tematika szerint nagyjából elkülöníthetők a részek. A könyv első felében véltem felfedezni a legklasszikusabb novellaszerkezeteket hangsúlyos csattanóval, bár a szerkesztő azt mondja ezekről, hogy még csak tapogatóznak a novella műfaja felé. Némelyiket talán a lassúsága akadályozza abban, hogy biztos kézzel nyúljon a novella eszközeihez, viszont ebben a kényelmesen aprólékos hömpölygésben legalább elférnek a lélektani ábrázolás árnyalatai. Közös pont, hogy többnyire a szegénység, vagy az elszegényedés (fizikai/lelki) jelei kapnak szót, de ez nem azt jelenti, hogy erre a sémára lehetne húzni az összeset. A továbbiakban aztán végleg megszűnik a gondolatritmus és az ismétlésre való hajlam ringatása, a hajdani „finom világ” eldurvul. Néhány kisebb szürreális kitérő után - mint az egyik kedvencem, Szatjadzsit Ráj filmrendező Csupacsőr című, egészen abszurd elbeszélése - végleg megvetjük lábunk a konkrét és aktuális valóság talaján. A hangulat és a problémák már a high-tech világéi, például az, hogyan kerülnek a modern élet követelményeivel abszurd és egyre absztraktabb kontrasztba a szigorú, ám otthonosságot teremtő hagyományok (ld. száriviselés, a házasságkötés szabályai).
Az összeütközések nem merülnek ki ennyiben, a különböző szemszögeken (gyerekeké, nőké és férfiaké) keresztül esik szó arról, milyen minta születik az angolszász és hindu kultúra egymásba gyűrűzéséből (Salman Rushdie: A lázmester), látunk felnőttek által összetört gyermekvilágokat (Arundhatí ráj: Az Abhilás mozi) és hideg zombi-létet halott kapcsolatokban (Anitá Nájar: Vitriol). A konfliktusok által hagyott romok közül gazként gyűrűzik elő az idegenség érzése, és az erre adott válaszok a csendes kétségbeesés és a hangos erőszak között mozognak. Néha valami idillféle halvány foltja látszik a tér vagy idő távolában.
