Általános cikkek 2008 magvető krasznahorkai

Hiszi vagy sem

wolferl | 2008. november 17. |

A hónap legizgalmasabb megjelenésre Krasznahorkai László Seiobo járt odalent című könyve, amelyről Megteremteni a pusztulást címmel írtunk már, az ÉS-ben a hónap könyve lett, Károlyi Csaba méltatta, míg a Literán Szegő János. Most újabb olvasatot közlünk.

B+
Krasznahorkai László: Seiobo járt odalent, Magvető Kiadó, Budapest, 2008, 426 o., 3490 HUF

 

Zavarban voltam, míg Krasznahorkai László új kötetét olvastam. Számomra ő azok közé a szerzők közé tartozik, aki ha új munkát publikál, az mindig eseménynek számít az életemben. Várok rá és komoly figyelmet fordítok a könyveire. Görcsöltem egy darabig, ahelyett, hogy csak úgy, szabadon és könnyedén elmerültem volna a szövegben. Úgyszólván az értelmezés kényszere nehezedett rám. Meg akartam fejteni, miről beszél valójában. A részleteket érteni véltem, de arra voltam kíváncsi, a Nagy Egész mit is kínál pontosan. Függetlenül tőlem, mint irodalmi tárgy, szöveg, műalkotás.

Krasznahorkai nekem ma is a magyar próza egyik kiemelkedő fénypontja, de ez a kijelentés részemről csupán két könyvére, a Sátántangóra és leginkább Az ellenállás melankóliája című remekművére, illetve néhány nagyszerű korai elbeszélésére érvényes. Amit később, főként az utóbbi években írt, mintha ellentmondana a kiindulópontnak és nem találkozik a személyes ízlésemmel. Kezdetben egy megnevezetlen, komor regénytérré duzzasztott, közép-európai, magyar, sáros, reménytelen, szürke és halálosan kietlen világban a teljes pusztulást ábrázolta. Apokaliptikus hangvételben, szorosan a klasszikus modern írásművészet nyomában, Mannra és Proustra emlékeztető, leheletig lecsiszolt, hosszan tenyésző és tágasan lombosodó, míves mondatokban. És ez nekem nagyon tetszett, szinte lángolva rajongtam érte. Ja, és rengeteget tanultam tőle. A mondathálóiból, a nézőpontjából, ahonnan és ahogy látja és megfigyeli ezt a végítéletre érett világot. A kultúra pusztulásának szörnyű víziója kínozta és ez kimondottan egybecsengett a saját világképemmel.

Ebből a végérvényesen sivár, szomorúságában is szépre és élvezetesre hangszerelt világból jutott el Keletre, a japán és kínai kultúrához. Talán nem volt máshová út. Elég mélyre ásott ahhoz, hogy képtelen legyen folytatni a veszélyes utazást. Tarr Béla kiváló filmadaptációi mutatták meg képileg, milyen vakfekete kút is az, amelynek a fenekére nézett. Az ember vagy megőrül ilyenkor, vagy hinni kezd valamiben. Lehet persze pusztán tematikának, tudatosan megkonstruált pályaívnek, szövegszervezésnek tartani, ha valaki több könyvön keresztül a keleti kultúrában talál irodalmi megoldásra, de szerintem inkább az történt, hogy a szerző megkapaszkodott egyfajta hitben. Ahogy sok-sok európai művész és gondolkodó, ha idővel megroppan benne valami, ő is a keleti létértelmezésben lelt új reményre.

Különben örülnöm illene, hisz magam is vonzódom például Japánhoz. Krasznahorkai újabb köteteitől mégsem kaptam meg azt, amit a korábbi szövegek nyújtottak. Vártam izgatottan és végül mindig csalódtam. Továbbra is mesterien bánik a mondatokkal, de már nem ugyanazt látja, amit én, és sajnos nem képes meggyőzni arról, hogy a keleti bölcsesség üdvösségében kellene rálelnem az egyéni megváltásra.

A Seiobo járt odalent című új elbeszéléskötete, bár jobban tetszett, mint előző három könyve, újabb bizonyítéka annak, hogy a szerző hisz valamiben. Bár eddig a kultúra haláláról beszélt, és a keleti művészet, vallás, életforma jelentette számára az egyetlen utat, most a jól ismert keleti háttér mellett pár elbeszélés erejéig ismét visszatér Európához. De pusztán csak azért, hogy bebizonyítsa: a kultúra és a művészet egy örökkévaló misztérium megnyilatkozása, amely földrajzi helytől független, amelyet nem érintenek a természeti kataklizmák vagy az emberi butaság, az idők kezdetétől létezik és mindig fennmarad. Lehetséges, hogy valamit félreértek, de az én olvasatom szerint míg azelőtt kérlelhetetlenül megállapította, hogy az emberi szellemnek befellegzett és a lélek megsemmisült a lélektelen civilizációban, most kötetről kötetre azzal az állítással lepi meg olvasóit, hogy valahol a dolgok felszíne alatt egy titkos spirituális csoda működik, egy transzcendens szubsztancia, amely lényegénél fogva elpusztíthatatlan.

Ne legyen félreértés, Krasznahorkai új könyve esztétikailag szinte kifogástalan, matematikai precizitással kivitelezett, hatalmas ismeretanyagot mozgató, nyelvileg briliánsan megoldott irodalmi építmény. Valamennyi elbeszélés középpontjában az emberi kultúra öröksége áll, és a nagyszabású téma ötletes történetekben jelenik meg, óriási művelődéstörténeti apparátus kíséretében. Találtam köztük a régi nagy művekhez mérhető pompás írásokat, de rendkívül hosszadalmasan előadott, nehezen olvasható, távoli nevekkel, fogalmakkal, idegen szavakkal túlzsúfolt, patetikus modorban megszövegezett darabokat is.

Be kell vallanom, nekem elsősorban a szövegek világnézetével van bajom. Nem egységes a kötet, de azért mindegyik szöveg határozottan érdekes, csakhogy engem kifejezetten zavar, hogy átsüt rajtuk a Hit tudatállapota, amely számomra egyfajta menekülésként, önámításként hat. Még csak azt sem mondhatom, hogy elzárkóztam ettől a tapasztalattól, sőt, sokkal inkább hagytam meggyőzni magam, nagyon szerettem volna, ha Krasznahorkai végre rábeszél erre a szakrális fényforrásra. Régóta vélelmezem, hogy a halál felé közeledve, előbb-utóbb úgyis úrrá lesz rajtam a félelem, és akkor nem marad más, mint a hit menedéke. Ám ezúttal még nem sikerült neki elérni, hogy én is ugyanazt lássam, amit ő. Én nem hiszek abban, hogy a műalkotásokban, műtárgyakban, egy rajtunk, szerencsétlen kérészlényeken túlmutató erő fedezhető fel. Szerintem az emberi kultúra izgalmas és katartikus szellemi élményeket nyújtó önkifejezés, de nem több, mint az esendő, halandó emberi lény hiábavaló kísérlete vágyainak, démonainak megragadására.

De talán épp e számomra idegen hit a buddhizmus alapja. Mindig irigyeltem azt a láthatatlan Tudást, amelyet ők ismernek, és ha Krasznahorkai úgy véli, hogy ebben a régióban rejlik az igaz út, ám legyen. Én nem sajnálom tőle. Viszont nem is tudom ugyanolyan elragadtatással olvasni már, ahogy évekkel korábban.

Őszintén szólva, bár nem tudom pontosan, kicsoda Seiobo (amúgy egy japán istenség), én nem tudom elhinni, hogy járt odalent. És azt sem igazán értem, hogy az odalent hol van. Régen a férgek laktak ott, Az ellenállás melankóliája című regény lenyűgözően megírt zárlata szerint. És én ezt a bátor befejezést tartom ma is igaznak.