Jerome K. Jerome: Három ember egy csónakban (nem számítván a kutyát), Dolmen Könyvkiadó, 2001. Klasszikus angol humor sorozat

 

Nem tudnám pontosan megmondani, hogy mikor vettem először a kezembe ezt a regényt (az tuti, hogy apukám nyomta a kezembe, nyomott hangulatom felderítésére…), de legalább 10 éve forgatom, és nem lehet megunni. A könyvespolc egyik legelőkelőbb helyét foglalja el (középen, szemmagasságban!), és gyakorlatilag állandó használatban van, mert mindig át tud lendíteni az éppen aktuális hullámvölgyeken. Néha csak úgy előveszem, hogy elolvassak belőle egy-egy fejezetet, előfordul, hogy egymás után kétszer is átfutom, de családi összejöveteleinken is gyakran szóba kerül néhány emlékezetes jelenete. (Mint például Podger bácsi esete a kalapáccsal és a szöggel, bármilyen barkács-tevékenységet végzünk, tutira röhögünk rajta egy sort…)

Jerome K. (mint Klapka) Jerome jó néhány regényt írt, amelyek közt ugyan található még hasonlóan humoros hangvételű (például a Három ember kerékpáron, ami talán egy csöppet gyengébbre sikerült elődjénél), és némileg komolyabb témát feszegető is (A Minden út a kálváriára vezet szerintem szintén nagyon jó), mégis ez tekinthető fő művének. Az utaztató regények méltán elismert csoportjába sorolható, és olyan nagy elődök előtt tiszteleg, mint például Dickens Pickwick klubja, melynek akár méltó folytatásaként is tekinthetünk rá. Stílusa könnyed, felszabadult, semmivel sem akar többnek látszani annál, ami valójában, a 19. századi Anglia kissé ironikus bemutatása, egy kevés történelmi tárgyú értekezéssel, sok szórakoztató anekdotával és jó sok irdatlanul vicces szituációval.

A történet nem túl bonyolult, három fiatal férfiról szól (nem számítván a kutyát), akik elhatározzák, hogy a Temzén töltik jól megérdemelt vakációjukat (nyilván mindhárman a munka hősei, bár talán inkább mégsem…). Útjuk során néha kellemes, néha kellemetlen helyzetekbe kerülnek, gyakran egymás idegeire mennek, de általában jól szórakoznak, persze leginkább egymás kárára. Amitől azonban ez a regény különösen szórakoztató, az talán nem is a konkrét cselekmény, hanem az előadásmód, az, ahogyan az elbeszélő szinte magától értetődő természetességgel vezeti be az olvasót egy sajátos világba, ahol minden nagyon egyszerű, hétköznapi és mégis borzasztóan vicces. A történet tele van olyan alakokkal, akik mindenki számára ismerősek lehetnek (a hencegő horgászoktól a bunkó motorcsónakosokig), mégsem válik unalmassá vagy egyhangúvá (mégpedig azért, mert annyira könnyedén és szerethetően vannak bemutatva). Mindenki által jól ismert, bosszantó szituációk kerülnek új megvilágításba (gondolom, sokan élték már át az esőben sátorállítás nehézségeit, de ha eddig talán nem nevettek rajta egyszer sem, akkor ez után a regény után majd fognak). Mindeközben az angol történelem jeles eseményeit is megismerhetjük, némiképp újszerű megközelítésben (az egyik kedvenc részem például az, amikor a gyanútlan emberek hiába próbálnak kitérni VIII. Henrik és Boleyn Anna elől, akik szerelmesen végigandalogják egész Angliát).

Megeshet, hogy a regény hősei, George, aki nagyon lusta, Harris, aki minden sarkon ismer egy kocsmát, Montmorency, a rendkívül harcias kutya, és Jerome, az elbeszélő, akinek természetesen mindig igaza van, kissé eltúlzott figurák. De az tény, hogy ha több hozzájuk hasonló ember sétálna az utcákon, sokkal jobb lenne mindenki közérzete. Jerome K. Jerome megmutatja, hogyan kell nevetni másokon és saját magunkon, úgy, hogy közben odafigyeljünk a minket körülvevő világra, a benne található értékekre.