Azt hittem, úgy él, mintha a Régimódi történet egyik díszletébe lépnék: ódon bútorok, kézi szövésű, dögnehéz keleti szőnyegek, ezüstök, rossz festmények a felmenőkről. Amikor kinyílt az ajtó, két koszlott kutya rohant felém, talált tárgyak, aztán a fickó, aki segít sétáltatni, ő is, akár a kutyák, az utcáról keveredett ide. A szobában linó, az a parkettamintás, ki ne ismerné, a székeken nyers pokróc, hogy a rugók ne ugorjanak a leülő fenekébe, mert a kárpit már darabokban, könyvek, íróasztal. Szerettem, hogy így él, s nem úgy, ahogy képzeltem, hogy él. De nem szerettem nála kávét inni, mert az írásnak és a közvetlenségnek igen, de a kávénak nem használt ez a lazaság.Vele voltam, amikor először mentem 270-nel. Vagyis Géza vezetett a mercivel. Mondta, most megmutatja, milyen, ha felpörgeti tökre a gépet. Magda hátulról kiabált, Géza, mért áll az a sok autó a másik sávban. 140-nel tötyögött mellettünk mindenki, a vagányabbak 160-nal, mozdulatlanok voltak hozzánk képest. Szerettem, hogy szereti a sebességet. Előreszólt, hogy kisfiam, ha valami közéletit kérdeznek tőled, akkor mondd azt, hogy az időjárás ma nagyon szép. Jót akart, mégsem szerettem, hogy gyávaságra oktat.
TELJES SZÖVEG A LITERÁN>>
