A
Kurt Vonnegut: Börtöntöltelék, Maecenas Kiadó, 2008. 264 oldal, 1950 Ft.
Minél jobban elmélyedek az amerikai posztmodern irodalomban, annál erősebb a gyanúm, hogy a lehetőségek hazája csupán egy üres reklámfogás. Egy áthatolhatatlan mosoly- és píszímassza, ami alatt olyan ellentmondások feszülnek, amiket a mi búvalbaszott kelet, közép és európai agyunkkal fel sem tudunk fogni. Ezen az álom-falon néha ugyan rést ütnek az arra érdemesek (Auster, Don DeLillo, Pynchon, Toni Morrison, William Gaddis), de efemer sikereik hosszútávon annyit érnek, mint halottnak a kalmopyrin. Vagy, stílszerűen: Vonnegutnak a kalmopyrin. Így is mehet ez.
Mégis, amikor olyan könyv kerül az ember kezébe, mint a Börtöntöltelék (Jailbird), az a rés mintha kontinensnyi méretűre tágulna. Hamisítatlan kegyelmi pillanat. Előttünk egy elfojtásból és szégyenből építkező társadalom, megszabadítva a talmi büszkeség és patriotizmus jelmezétől, anyaszült meztelenül. Persze könnyű innen okosnak lenni és ítélkezni, de ha csak a negyede igaz annak, amit Vonnegut összehozott a regényében, máris indokolt a szigor és a kárörvendés.
De maradjunk a tényeknél! A fekete humor (és mennyi minden más!) koronázatlan, de legalább kanonizált királyának legnehezebb és majdnem legjobb műve jelent meg immár harmadszor magyarul. A szerző saját listáján e könyvet csak a Macskabölcső (Cat’s Cradle) és Az ötös számú vágóhíd (Slaughterhouse-Five) előzi meg, így még éppen dobogós, megosztva többek közt az Éj anyánkkal és a Titán Szirénjeivel. Nálam az Áldja meg az Isten, Mr. Rosewalter (God Bless You, Mr. Rosewalter) vezet, hiperézékeny, tragédiába fúló társadalomkritikájával (ez a könyv is nemrég jelent meg ugyanott), nem mintha ez jelen esetben számítana, ellentétben azzal, hogy a Börtöntöltelék legalább annyira zseniális.
Mert, bár sötét és végletesen pesszimista mű is lehetne, mégsem az. És nem is annyira a Vonnegutra jellemző cinikus hangnem és a fantasztikus, de legalábbis kellően valószínűtlen események, vagy a történelmi igazságtalanságokat kompenzáló obligát szentek miatt nem az. A válasz ennél sokkal kézenfekvőbb. A regény ugyanis Kilgore Trout munkája, még ha Vonnegut írta is. Sőt, a regény Walter F. Starbuck önéletírása, persze azt is Vonnegut írta. Végig súlyos idézőjelek közt cikázunk, sokszorosan áttételes narrációt böngészve, így a borús és lemondó hangulatot, ahogy az elbeszélői pozíciót is, pusztán közvetett gesztusként értelmezhetjük. Hát ezért.
Kilgore Trout (a rend kedvéért) egy sci-fi szerző, sokak szerint az író alteregója, akinek sziporkázóan szellemes történeteit egy pornókiadó terjeszti, és állítólag a kutya sem érdeklődik iránta. Más források szerint a regények integráns része, maga a szöveggé vált fantasztikum, aki egy esetben önnön teremtőjével is összefut a Bajnokok reggelijében. Nélküle mindenesetre nem lenne olyan átkozottul gazdag a Vonnegut-univerzum, már csak ezért is hálásak lehetünk neki (vagy érte). Walter F. Starbuck pedig a kisember, aki egy szerencsétlen pillanatban elég magasan volt ahhoz, hogy óriásit bukjon. Trükkös Nixon stábjából a Watergate-botránynak köszönhetően egyenesen egy atlantai elitbörtön cellájába bukfencezett, hogy aztán kiszabadulva fenekestül felforgassa a tisztességtelen szabadversenyhez körömszakadtáig ragaszkodó társadalmat. Nem sikerül, újból bekasztlizzák
De a Börtöntöltelék persze sokkal több egy permanens fogoly-lét-érzés leírásánál. Egyszerre szívszorító memoár és harcos propagandaanyag, halk kiáltás és reményvesztett analízis. Egy ország krónikája abból az időből, amikor fehérnek (értsd: nem feketének vagy kommunistának) lenni többet jelentett az életnél, amikor ártatlanokat végezhettek ki a vörös-veszély miatt, ártatlanságuk bizonyítéka ellenére, amikor a szedett-vedett nemzeti gárdák a tömegbe lőhettek büntetlenül, csak hogy megvédjék a gyárigazgatókat, és így tovább. A munkásmozgalmak és az emberi méltóság sárbatiprásának lebilincselő története egy fordulatos életrajzba ágyazva, amelyben Vonnegut mindenkiről leszedi a keresztvizet, Hoovertől Reaganig, McCarthy-tól Nixonig, mindezt úgy, hogy baloldali szimpátiáját egy percig sem rejti véka alá, részrehajlása a szöveg integritása szempontjából elengedhetetlen, és cseppet sem zavaró. A humánum megőrzéséért síkra szálló író az Egyesült Államok (és a Föld nevű bolygó) társadalmának élő lelkiismeretként funkcionált, egészen tavaly április 11-ig.
