Farkas Zsolt: Ronaldinho nincs ott a vébén - Foci Vb a Literán

Nem sérülés miatt. Dunga annyira koncepciózus, hogy Ronaldinho már nem fér bele. Uh. Ekkora szemtelen otrombaságot. Nem érdekel, mit hoztok fel a védelmében. Brazíliának nem szabad nyernie. Íme egy videó a sok közül az empirikus bizonyítékokkal: pontosan mi is az, ami nem fér bele a koncepcióba. Én csak egy kis történelmi és filozófiai hátteret vázolok, szakmai ártalom.

Ronaldinho korszakos jelentőségű focista. Az emberré lett ördöngös angyal. – Hogy unod már – nem érted még – ezeket a mondatokat. De gondolj bele. Kell ilyen nekünk? Kell bizony. Ha még mindig nem érted, akkor aszondom: mellette Maradona csak egy szuperrafkós, hisztis maffiózó. Sokan tudnak nagy dolgokat, vannak minimum akkora megmozdulásaik, pillanataik – de azért Ronaldinho mégiscsak egy kicsit kilóg, felfelé, a legtöbb irányba. Többet tud. Egy grádiccsal jobb. A többi zseni mind kicsit egysíkúbb, lemarad az összesítésben. Egyetlen figura mérhető hozzá, Messi. Fura, hogy ennyire különböznek egymástól.

A 70-es évek második felében teret nyert erőfoci elsöpörte az addig uralkodó rafkófocit.

A rafkófoci lényege, hogy szegény (főként latin és keletiblokk) országok kis- és kamaszfiú-népességének zöme szabadidejének zömét a focipályán tölti. Taktikailag: minden rafkófocista minden megmozdulása azt sugallja más gyermekkorra visszatekintő ellenfelének, hogy ő már 6 éves korában a grundon sokkal jobban csinálta azt, amivel szegény ellenfél most itt nemzetközi szinten próbálkozik. (De az semmi, még az öregek is jobban csinálták!) És ez nagyjából igaz is volt a rafkófoci nagy korszakában, az 50-60-as években.

Egy friss, drámai példa erre a kissé időutazásszerű Portugália–Észak-Korea meccs. Utóbbiak teljesen meggyőzőek az első percekben. Kúlabbak, hájtekebbek, mint Dél-Korea. Tesz, fut, visszahúz, bevállal, nem ijed meg. Ha elképzeled a magyarokat a helyükben, akkor látod a különbséget. A portugálok is látják: a magyarok ellen nem is próbálnának ilyen olcsó trükköket bevetni. Frusztráltak: csak nem egy küzdős, meddő, helyzettelen meccs lesz? Áttörhetetlen kommunista betonbunker, aztán még a végén ők találnak egy gólt? Az látszik rajtuk, hogy mind a 95 percet ebben a tempóban fogják végigrohangászni. Az első gólörömnél látszik, mennyire frusztráltak voltak „a luzitánok”. De megtört a pisla koreai fény. A félidő még 1:0 volt, ne feledjük, viszont a második gól után mintha csak a KNDK bukását játszották volna el kissé túl didaktikusan: az álarc lehullt, a lufi kidurrant, a hazugság gátja átszakadt, és elsöpör bennünket az irdatlan igazság. Extrém értelmetlenségeket csináltak, meg voltak zavarodva, igazi lúzer-pánik-delíriumba kerültek – itt már hasonlítottak a magyarokra.

Megannyi csodás dolgot termett tehát a rafkófoci kultúra, de a korrupció jelei is kiütköztek. Hogy ne lettek volna ott a játékukban, amik ott voltak a társadalmi-politikai életükben, ezekben az érzelmileg és gazdaságilag masszívan deficites, elfojtó-elnyomó, korrupcióbarát rendszerekben, amilyenek az 50-70-es évek latin és keletiblokk országok voltak.

Az erőfoci – nagyjából északi/germán/protestáns propozíció, Norvégia, Skócia, Észak-Írország, Wales, Anglia, Szovjetunió, ilyenek. Lényege, hogy mindig lefutod az ellenfelet, a meccs elején kicsit, a végén nagyon. Nagyobb testűek, magasabbak, erősebbek a játékosaid. Cserélhető alkatrészek egy taktikai gépezetben. Profi az, aki minden helyzetben tudja és teszi az előírt megoldást. Stb.

Ez hatalmas kihívás elé állította déli/latin/katolikus mórest. De ez tartotta a lépést. Egy darabig itt-ott a keletiblokk is (bolgár, román, horvát, cseh fellángolások a 80-90-es években). Ám az erőfoci-paradigmaváltás egy korábbi fotballnagyhatalmat radikálisan leszakított az élmezőnytől: Magyarországot. (Mely azóta is csak zuhan és zuhan egy hófehér kráterben. Vagy már elindultunk fölfelé?) Erre a korszakra esik Afrika felzárkózása az élmezőnyhöz, ami jelentős szerencsés felfrissülést jelentett. A hiperszervezett európai védelmek és 0:0-ák korszakának betonfalait inkább színesbőrűek bontották meg.

A globálissá váló, egyre népszerűbb, színesebb és fejlettebb foci azonban magán viseli, felszínre hozza a kulturális identitások és integrációk diszfunkcióit is. Nézzünk néhány elterjedt játékrontó szokást, érzelmet, dogmát. A „csak a győzelem számít” ostoba agresszív krédójának egyik fő realizálási terepei. („Csak a szex számít.” „Csak a pénz számít.” Mind milyen hülyén hangzik. Ez a mondattípus nem ad ki értelmes maximát, csak egy neurópara tünetet.)

Például 1. Mindent szabad, amit a bíró nem vesz észre. Takarásban cibálom az ellenség mezét, benyomok egy könyököst, kézzel ütöm le magam elé, be a kapuba. Professzorok: Maradona, Thiery Henry, és a frissen habilitált Luis Fabiano, aki Elefántcsontpartnak lőtt második gólja előtt az öreg profokat megszégyenítve kétszer is kezezett. Először bal alkar, másodszor jobb felkar, mindkettő szándékos. Szerencséje, hogy előtte rúgta azt a nem akármilyen első gólt. Persze Henri is jó srác, a szép focit kedveli, mégis ő lett a régi rendszer áldozata és az új mártírja. Az új korszakban isten szeme mindent lát, meggyónni meg lehet, de eltitkolni nem. A franciák mostani szereplése nyilvánvalóan ennek a problémának az acting outja is volt. Jellemző, hogy az a koncepciótlan Dunga Kettő csakazért se játszatta Henryt, csak a balhé után. Maradonát – jobb esetben az őszseni mentelmi jogán – szeretik a simlis oldaláról nézni. Neki is irtózatos szerencséje volt, hogy ugyanazon a meccsen rúgta második leghíresebb gólját, amikor saját térfeléről elindult a lasztival, végigszlalomozott az imbolygó angol bóják között és begurította – mint a leghíresebb gólját, amikor fejelést mímelve kézzel ütötte be az angol kapuba. Amúgy meg a Maradona-kultusz értékeléséhez hozzátartozik a bálványnak ez az arca.

Például 2. A színészkedés különösen ízléstelenül tragikomikus aspektusa a korrupciónak. (Kacagj, Bajazzó!) Rendkívül elterjedt. A latin focikultúrák különösen fertőzöttek, de friss extrém példának ott van a nem-nézem-meg-a-nevét Elefántcsontparti Csákó, aki nemcsakhogy abszurd módon nekirontott Kakának, de szégyenteljes ripacskodásával sikerült ki is állíttatnia a szerencsétlen francia bíróval.

Például 3. A mezhúzás általános elfogadottsága jelenleg a legpontosabb mutatója a globális focikultúra korrumpáltsági fokának. Ez a különlegessége abból ered, hogy 1. többnyire igen jól látható, megítélhető (szemben pl. a lessel, vagy a kemény és a durva elkülönítésével, vagy kint/bent volt-e a labda, jónéhány esetben nem könnyű, még visszanézve-lassítva se) 2. az égvilágon semmi köze a focihoz. Iszonyú egyszerű és értelmes szabályt lehet és kell alkotni: aki megfogja az ellenfél mezét, mindegy, mennyi ideig, mennyire erősen, minimum sárga lap. Nos, ez a szabály állítólag létezik, a gyakorlatban azonban szemérmetlenül megengedett. Semmiképp sem szeretném eldönteni, hogy a hivatalosan megengedett, vagy a sunyi-maffiózó mezrángatás-e a rosszabb.

Például 4. Úgy látszik, szerencsére nem ez a helyzet a különlegesen arcátlanul durva és nyílt játékrontásnak az utóbbi pár évben elharapózott jelenségével, a könyökléssel. Meghökkenve, majd, miután hosszan ragozták, fokozódó erősségű szidalmakkal kísérve hallgattam az m1 stúdiójában ülőket, akik azon siránkoztak, hogy a szaúdi bíró mennyire dilettáns, hogy azonnal kiállította a Svájci profit, nem látott még igazi focit, nem szabadna hagyni, hogy ilyenek tönkretegyenek meccseket a vébén – miközben többször is lassítják, hogy a Svájci Profi hogyan csapdos hátrafelé folyamatosan a karjával az őt kísérő, szerelni akaró chilei játékosok felé, kettőt is sikerül megütnie. Nem hiszel a szemednek. És a fülednek.

Satöbbi, lehetne sorolni, labdakikísérés címén a legdurvább feltartás…

Szt. Ronaldinho fellépésével világossá vált, hogy a puszta erőfoci kevés. Még a feldúsított, rafkóval összeérő addigi változatai is. Hogy szükséges, de nem elégséges. A csúszás-mászás a pályán kevés. A nyelvkilógatás, a lélekkitevés, a drákói taktikai fegyelem kevés. A meccsenkénti/emberenkénti 15 km futás kevés. Hogy az állandóan lökdösődő, ütköző, taszigáló, mezhúzó, minden szép és sikeres megmozdulást taktikai szabálytalanságokba fojtó rombolás és rakkolás kevés. A mindegy-hogy-mennyire-csúnyán-de-győzzünk-1-0-ra filozófia kevés. Hogy az agresszivitás kevés. A vér, verejték és könnyek: kevés. A játékrontás, a korrupció szisztematikus filozófiája kevés.

Nem ő (volt) persze az egyetlen. A világ hét sarkának megannyi kis és nagy pályáin milliók és milliók mindennapos áldozatos élvezete táplálta játék szellemét. Az életet, a szépséget, az erőfeszítés örömét, a kommunikáció mélységét. A mesteri ügyességet, a legérzékibb kontaktust a legabsztraktabb objektummal, az isteni idommal. A tökéletes csel gyönyörét, ahol ponthogy nem haragszik senki, ha valakit nagyon, de nagyon csúnyán átvernek.

Ronaldinho a bűvész, a zenebohóc, a ripacs. Ezer mutatvány van a tarsolyában. Az már anyanyelv, azt kreatívan lehet beszélni, az nem olyan, mint amikor valaki csak három szót tud, de azt nagyon. Ha Ronaldinho elrontja, az is szebb, mint amikor Sokan Másoknak sikerül. Ronaldinhón a vak is látja, hogy zseni, még a magyar írók anyukái is kiszúrják. Ezt a mozgást. A lehetőségek és események hirtelen, focikerülő szemmel is azonnal érzékelhető kinyílását. Ezt az üdvözült arcot, a félkegyelműségig igaz mosolyt, a majom-cyborg-zsonglőr vágtát…

Ronaldinho igen eredeti, hatékony, szórakoztató játékán van egy kis – nagy adag – barokkos, sőt flamboyant. Hogyne lenne, régi latino-spanyolamerikai tempó. Ami nélkül nincs ő, ami az ő utánozhatatlan és bámulatos stílusa. Ami olykor, pl. ha épp nincs olyan jó napja – ember (/ré lett, ugye) –, modorosságnak hat. A minden csodát három nap alatt megunó oppresszív resszanter (elnyomó fikázó) azonnal lecsap a lehetőségre, hogy megsemmisíthesse a történelmi érdemet, a két lábon teperő erényt, a mókás gráciát, a tündöklő szellemet, a szupraprofi hiperoperacionalitást (hogy azonnal bekúrja amúgy), és végül, de nem utolsó sorban a szeplőtelen eredményességet. Mert Ronaldinho nem vesz részt a romlottság rituáléiban. Nem műesik azonnal, mint a „profik”. Nem fetreng hisztérikus görcsben meg nem történt szabálytalanságoktól. Nem cibálja ellenfelei mezét. Nem követeli magának automatikusan a bedobás jogát, ha róla ment ki a labda. A játékban érdekelt, nem a játékszabályok kijátszásában, hiábavalóságuk és érvénytelenségük felmutatásában. Cselben utazik, nem gáncsban. Csel és nem csal. „Vélemény”-formáló resszanterünk viszont, ha már rossz hírbe nem hozhatja a jót, elfelejti.

A baj csak az a resszanter készenléttel, hogy Ronaldinho a rossz napjain is az emberré lett ördöngös angyal, korszakos jelentőségű focista, jobb, potensebb a csapattársak átlagánál, különösen helyzettelen meccseken számít, hogy a csákóban benne van bármikor a gól/passz. Gondold csak el (ha nem megy, javaslom Az ötven első randi című frissítő limonádét Hollywood mellől): AC Milan-rajongó vagy. Bérleted van. Az egyik bajnokin egy új szerzemény mutatkozik be, bizonyos Ronaldinho. Brazil, nem fiatal már, és nem a Barcelonából jött, hanem az ismeretlenség homályából, mondjuk a Comóból. Még sose láttad, nem hallottál róla korábban. De az igazi Ronaldinhót látod. Na? – Persze hiábavaló minden példázat azzal a valószerűtlenséggel megspékelve, hogy ez az ember, ez az önmagában is valószerűtlen ördöngös angyal, akit most látsz, a Comóból jött, és eddig nem hallottál róla.

Túl szép? Ronaldinho nem elég hasznos, nem elég hatékony? Az ösztönösen rosszízlésű Knézy Jenő kísértete rémlik fel. Az eleganciáról, a mesteri tudásról, a szépségről mindig a haszontalanra asszociál. Ilyennek tippelem Dunga betegségét is, sokan szenvednek benne. A tünet ez a kényszeres téveszme, miszerint a hasznosság, hatékonyság nem ízlés-, hanem ténykérdés, és a szépséghez aztán végképp semmi köze. Nézzél balettot, ha te ilyen kifinomult művészlélek vagy. Nyerni kell, és az nem a dőre szépségről, élvezetről, szórakozásról szól, hanem kőkemény harc, háború, életre-halálra – legalábbis a profiknak. – Mi van, bazdmeg? Nem megy vissza védekezni? Dehogynem, ezen már régen túl vagyunk. Hát akkor mi a tétel? „Hatékony” és „hasznos”. Milyen szempontból? – Minél kevesebb érintésből gólt lőni? – Oké, innen is meg lehet közelíteni. Van más példa is, de Ronaldinho ebben a legnagyobb király, eleve átlag három cselre jut egy labdaérintés, gurul előtte a labda, hosszan, hozzá se ér – tessék, védőkém, próbálj te hozzáérni, feléd gurul, a kaputok felé – és persze amint a védő megpróbálja, vesztett. Viszont Ronaldinhónak egyetlen csel is elég a az ellenfél kapujától 26 és 13 méter közötti kritikus sáv megtételéhez, átlag négy másodperc alatt, ami éppen 1 védőátjátszás/másodperc/3 méter hatékonysági, illetőleg hasznossági ráta. Dunga menjen oda, ahová Domeneq és Erwin Koeman.

„(Esztétika és etika egy.)” (Wittgenstein)

Végezetül hadd utaljak még két másik (foci)történelmi jelentőségű alanyra és hagiográfiai tételre, mert ők ott vannak a vébén.

Szent Messi. Tkp. ő az északias zseni. Semmi flamboyance. Szerény, dísztelen, mint egy rusztikus, jelzésszerű kőkápolna a Spitzbergákon, még kereszt is alig van. Apja gyári munkás, anyja takarítónő. Szül. június 24-dikén a nyári (szemben Jézussal, aki a téli) napfordulót követő első nap, szentivánéjen (:mint én). Igaz, hogy Argentínában az téli. Egészen más a stílusa, és nincs modora, mint Ronaldinhónak, viszont elképesztően hasonló a hasznossági és hatékonysági rátája. Nemkülönben a mérhetetlen intelligenciái.

Szent Hollandia. Kis ország, nagy példa. Közel nem olyan erős bajnoksággal, mint a nagyoké, de közel olyan erős válogatottal, folyamatosan, 35 éve. Tkp. az erőfoci felemelkedésével jöttek, de kezdettől fogva nem spilázták dogmává, inkább fociztak. (Kicsit Dánia is ilyesmi.) Megérdemelnének már egy vébé-győzelmet, bár nem biztos, hogy ez az a csapat. Argentína tűnik a legjobbnak – így, hogy a brazilok nem nyerhetnek; de az Argentína–Hollandia döntő sem hangzik rosszul.