Amikor a Litera szerkesztőinek felkérését megkaptam, nyomban felcsigázott annak újszerűsége. Nem egy mérkőzésről, hanem egyvalakiről, a vébé akárki tetszőleges szereplőjéről írni, aki nem is feltétlenül játékos, ez nem szokványos feladat, gondoltam, s vállalom, válaszoltam. A meccseket így kezdettől evvel az alakvadász szemmel néztem, ám hamar rá kellett jönnöm, hogy a látásom ugyanúgy ki van szolgáltatva a rendező szeme-kényének, mint egyébkor. Mindig épp azt nem látom, vagy nem elég hosszan, amire kíváncsi lennék, ami kicsit is érdekesebb, szokatlanabb, ritkább, mint a pályán belüli és azon kívüli történések hagyományosan előtérbe tolt képei. Mert, ha valami kárpótolhat a személyes jelenlét hiányáért (semmi sem kárpótolhat érte), hát épp ezek a közelképek, ismétlések, lassítások lennének azok. Évtizedek óta nem vagyunk, nem lehetünk ott a pályán, mi magyarok, és én önszántamból nem vagyok már évtizedek óta a lelátón. Sóváran emlékszem azért, milyen volt a Népstadionban a kakasülőn, madármagasságban lebegni a mélység felett, szuszogok hűvös sörömmel a kanapén, és kukkolok a média hatalmas szembogarának ablakán át. Már mindegy, szemet szemért.
Szóval, megpróbáltam most a média lehetőségeiben újra bízva alakvadász szemmel nézni a meccseket, és szinte kudarcot vallottam. Ha idáig főként az zavart, hogy nem tekinthetem át tévén a pályát, mert a kép mindig az akciósávban halad, és a lassítások alkalmával tízezredszerre is látnom kell, miként öli meg a – felerészt rendre elintett – lesszabály a játékot, s hogy szaladó reklámok gyötrik a szememet, most a közelképek unalmas kiszámíthatósága felett külön is bosszankodhattam. Vad arcok, szép arcok, nyers arcok a himnuszok alatt, zászlócsere, pénzfeldobás, kézfogások. Lökő, hátulról becsúszó, támaszkodó lábat elkaszáló játékos, amint ártatlansága jeleként már szabálytalan és kíméletlen tette közben fölteszi a kezét. Ajtó-ablakot elpuskázó, szabadrúgást fölé zúgató, földről föltápászkodó játékos, amint káromkodik és köp. Egyéni rohanós, és csoportos gúlás gólöröm. Kirúgáshoz készülődő kapus, szemezgető, a mérkőzésre figyelmet nem fordító madár a pálya szélén vagy a háló tetején. Az idétlen mintázatú, gömbformát megcsúfoló műanyag labda a tizenegyes pont fehér meszén. Arcukat a tenyerükbe temető vesztesek, mezt cserélő vesztesek és győzők, ujjongó győzők. Kifestett, fura díszekben pompázó vendégszurkolók, amint észreveszik, hogy megjelentek a kivetítőn, és vadul integetni kezdenek, pompásan táncoló afrikaiak, és ugyanők, amint feltámadást perlő fekete angyalok módjára fújják a vuvuzelát. Sárga lapot osztó, piros lapot osztó bíró, konfliktuskezelő bíró, játékvezető. Nagyjából ezek, ilyesmik. Senkit, semmit nem követhetek a rendező úr szeszélyén túl egy fél másodperccel sem tovább.
Így telt el egy hét, és én már-már lemondtam a megtisztelő felkérés teljesítéséről, amikor leültem a komolynak tetsző Algéria-Anglia mérkőzés elé, ahol valami, valaki végre komolyan felkeltette a figyelmemet. Nem említettem fönt a tipikus közelképek között a cserepad és a gondterhelt edző oly gyakori képét. Reménykedő játékosok, izzadságtól csurgó, keserű tekintetű lecserélt játékosok, másodezdők, gyúrók és orvosok ülnek sorban, s előttük, nekik háttal öltönyös, nyakkendős úr áll szigorú tekintettel. Törzsfőnök, hadvezér és apa egy személyben, szavát, mozdulatát leső fiai mindenható ura. S itt még ráadásul: Capello drótkeretes szemüvege, úristen, Osváténál is szigorúbb. Az Egyesült Európa Afrika ellen, Róma és Karthagó, Scipio és ..., de nem, nem, cseppet sem Hannibál. Már amint először megjelent az algériai szín, láttam, hogy megborult a hadrend. És néztem valahányszor boldogan, ahányszor újra megjelent. Igen, Rabah Saâdane algériai edző alakja bűvölt el. Ugyan egyidősek Capelloval, mindkettő hatvannégy éves, ám külsőre is mintha egy nemzedéknyi idő választaná el őket. Ha Capello a fönti szerepek élő szobra, Rabah Saádane kedélyes nagyapafigura. Nem ordított, nem gesztikulált, nem vágott jelentőségteljes képet, szinte meg sem mozdult az egész meccs alatt, csak támaszkodott féloldalt dőlve, paradicsomi mosollyal az arcán, mintha Rippl-Rónainak ülne, bölcs derűvel. Nézte a meccset, bizonyára szereti a futballt. Okos, erős és igen jól játszó unokái meg is leckéztették a pökhendi Rooney-nyilatkozat terhével pályára lépő angolokat, akiket mindemellett számos csapatnál jobban kedvelek.
Rabah Saâdane-nak tartozom hát köszönetettel. Nélküle ez az írás nem születhetett volna meg.
Korábbi szövegek:
Nagy Gabriella: Bradley papa és a fia
Kukorelly Endre: Emberek, futballoznak
Ágoston Zoltán: Maicon, KNDK, Kassai
Maradona belenyúl a történelembe - Szálinger Balázs írása
Mi a jabulani? Mi?! - Balázs Attila írása
Két igaz ember boldog - Schein Gábor írása
Benni nagy napja - Zelki János írása
