A dél-afrikai labdarúgó-világbaknokság idején, A Litera meccs embere című, egy hónaposra tervezett rovatábaan, a mérkőzések egy-egy érdekes vagy valami miatt nevezetessé vált szereplőjére irányítja az olvasók figyelmét. - Ma Szálinger Balázs van soron.
Az első argentin meccs (1-0, Nigéria ellen) előtt az argentin aranyban bízó ismerőseimnek csak annyit mondtam: nézzétek meg, szívni fogtok, mert Diego Maradona csak egy szerencsés, őrült drukker, aki élőben is kipróbálhatja a Football Manager nevű számítógépes játékot. A meccs óta annyiban módosult a véleményem, hogy éppen azért, mert őrült, könnyen lehet, hogy ez a vb is, akárcsak a '86-os, a '90-es és a '94-es: Diego Maradonáról fog szólni.
Az argentin keret támadórészlege (persze Messi és Tevez, valamint Agüero, Higuain és a félisteni Martin Palermo) elvileg annyira erős, hogy az éremért már csak nyúlni kell. De akik a vb előtt kincstárilag mondták, hogy argentin arany lesz a vége, többé-kevésbé csak Lionel Messi és a válogatott kultuszára alapoztak. És nem nagyon látták őket együtt játszani. Ha látták volna, kevesebb lenne ma az argentin-drukker a világon. Ötletelős, kapkodós, inkább passzív, az épp hogy szükséges mértékig eredményes játék (még a kijutásuk is egyetlen percen és a szerencsén múlt!), ugyanannyi jól, mint rosszul elsült taktikai húzással, egy fizikailag kérdőjeles Verónnal, a Barcelonában szárnyaló, itt lefojtott Messivel - és egy edzővel, akiről a borúsabb sajtó azt mondja, azért nem építi az ügyeletes zseni köré a csapatot, mert fél, hogy a vb-arany után az utód lesz isteni, és nem ő. A csapat névadója nem Lionel Messi, hanem Diego Maradona, egy sehol, soha nem bizonyított edző. Egy filmsztár, egy vallásalapító.
Ha egy villamosvezető fölrakja ezt a tizenegy embert a pályára, és annyit mond nekik, hogy fussatok, már azzal is a nyolc között vannak. A Nigéria elleni meccs előttig azt gondoltam: Argentína ott fog szívni, hogy az isteni Diegónak nem lesz elég, hogy annyit mondjon: futás. Mert ő bele akar nyúlni a történelembe, szövetségi kapitányként is elsősorban isteni akar lenni, nem pedig eredményes, forradalmár és varázsló akar lenni, és mivel edzőként fogalma sincs a szakmájáról, megint valami csodában bízik, az ötleteiben, a sziporkázásaiban, az asszociációiban, az őrülete miatt Argentína természetesen leég, és akkor majd lehet szidni bírót, játékost, sajtót, a szállás menzáját.
Erre továbbra is megvan minden esély, de. A meccs óta az a forgatókönyv is asztalra került, hogy Argentína éppen Maradona őrülete miatt lesz 2010-ben világbajnok, mégpedig a valaha mutatott egyik legszebb játékkal. Játékrendszert így felborítva én még nem láttam. Ennyi csatárral támadni ebben a svédfocis-olaszfocis világban: maga az öngyilkosság. Ilyen hitet abban, hogy támadjunk, mert úgyis eggyel több gólt rúgunk elöl, mint kapunk hátul: válogatottnál nem tapasztaltam. Életemben. Más dimenzió ez. Mintha nem vettek volna tudomást a kor szelleméről. És hát tényleg nem a korszellemet kell legyőzni, hanem eggyel többet rúgni, mint ezek az elénk szalasztott fenetudjakicsodák itt előttünk, aztán jól van. És most ugorjunk a mi Aranycsapatunkhoz. Ott volt ugyanez a vezérelv. Csak három védő, na és? Hiszen ott van elöl öt csatár, mind világklasszisok - az ellenfél pedig csináljon, amit akar, majd a végén lelassítunk, hogy gratulálhassanak.
Én már az egy-, két- (vagy ha az eredmény után kell futni az utolsó 10 percben), maximum háromcsatáros korszakban kapcsolódtam be a futballtörténelembe. (A futballtörténelem újszülötteként a "Magyarbrazil Háromnull" vezetéknevet, majd kicsivel később a "Szovjetmagyar Hatnulla" keresztnevet kaptam. Általában a keresztnevemen szólítanak.) Puskásékat és az ő rendszerüket továbbvivő Pelé-féle '58-as csapatot csak bejátszásokon láttam. Mivel lassú volt a futball, alig élvezhető a dolog, az akkori taktikát továbbra is csak elképzelni tudom.
Tudtam - az első argentin meccsig. Amikor is, ugye, csak 1-0-ra nyertek. De megszámoltam: tizenhárom akkora argentin helyzet után, mint a ház. A kolosszus bekkek által uralt elmúlt két évtizedben nem szokott ám ennyi lenni! Ez volt a csoda főpróbája, döcögött. És végül is eggyel tényleg többet rúgtak elöl, mint amennyit kaptak hátul. A nevetséges halál még mindig benne van ebben az öngyilkos játékban, de a szívem sarka már megpirosodott tőle, és várom az új meccset, hogy kiderüljön: álmodtam-e csak ezt az egészet. Mert ha nem, és Maradonát még meg is koronázzák a végén, akkor itt tényleg minden megváltozik a futballban. Ha pedig a futball változik, mi az, ami merné nem követni?
Korábbi szövegek:
Mi a jabulani? Mi?! - Balázs Attila írása
Két igaz ember boldog - Schein Gábor írása
Benni nagy napja - Zelki János írása
