A tévékamerák mutatták, ahogy a brazilok és az észak-koreaiak álltak egy sorban, szólt a pattogós koreai himnusz, és Dzsong Tae Sze szeméből csorogtak a könnyek, lefolytak a szájáig, nem nyelte el őket, ott libegtek az állán. - Kőrösi Zoltán a foci VB-ről.
A híradások szerint a koreai Népi Demokratikus Köztársaság középcsatára, Dzsong Tae Sze nagyjából azt a szerepet tölti be az észak-koreai futballban, mint a Vörös Elvisnek is becézett Dean Reed egykoron a Német Demokratikus köztársaság popzenei kultúrájában. Annál is inkább, mert a híradások szerint ahogyan a keletnémet popzene sem létezett, úgy észak-koreai futball sincsen. Aki nem tudná: Dean Reed USA-állampolgár politikai meggyőződésből, a szabadság és a boldogság végett emigrált az NDK-ba, s döntésének főként dalokban adott hangot. Dzsong Tae Sze koreai szülei éppen Nagoyában éltek, Korea japán megszállása idején, amikor a kisfiuk született, következésképp a fiú ma a japán első ligában focizik. A netes videók szerint nem is rosszul: gyors és jól lő, harcos és ügyes. A két Korea tudvalevőleg nem ismeri el egymást, mindkettőjük szerint csak egy ilyen ország létezik, Észak szerint Észak, Dél szerint Dél, nincs is miről beszélni. Észak bajnokságáról lényegében nem lehet tudni semmit, a válogatott nem játszik külföldön, nem szerveznek nemzetközi meccseket. Dzsong Tae Sze elllenben gyakorta szerepel a kapitalista országrész bulvárlapjaiban, például azzal, hogy látványosan tagadta meg a Dél-hez tartozását, valósággal megharcolt azért, hogy a kommunista diktatúra csapatában villoghasson. Mármint a válogatott meccseken, például a VB-n, mert egyébként Japánban él. Ez okozta azt az előnyét is, hogy csapattársaival ellentétben nem lepődött meg, és nem is szaladt el, amikor egy dél-afrikai nyilvános vécében pénzt kértek tőlük a használatért, ráadásul mobiltelefonja is van.
Észak-Korea az első meccsét Brazília ellen játszotta.
A fociról most ne beszéljünk semmit, hogyan volt, ki mit és mit nem csinált.
Amikor a Magyar Íróválogatott Malmö-ben járt, előző este a szórakozónegyed utcáin sétáltunk, tiszta udvar, tiszta ház, helyben főzött sör, ezért néhányan éppen csak odaértek a kezdésre, fantasztikus fényű, skandináv délelőtt volt, olyan sárgán sütött a nap, ahogyan másutt soha, az öltözőben persze mindenki viccelődött, rettenetes gerozán-szag terjengett és férfias trufák röpködtek, a jobbszélsőnk azt mondta, nincsen még egy ilyen ország, aminek ennyire defetista nemzeti indulója volna, milyen ország nincsen? mint a miénk, majd kibaktattunk a pályának mondott billiárd-asztalra, az F.K. Malmö stadionjába, lobogtak a zászlók, a lelátón is és a stadion bejáratánál is, a svédek egyenként kétszer akkorák voltak, mint mi, aztán megszólalt a zene, felálltunk a fehér mészcsíkon, a hátunkban a Nap, előttünk kilencven perc, a magyar Himnuszt játszották, s a magyar írók, a nagy sörivó tréfamesterek ott álltak a szívükre tett kézzel, volt, aki énekelt, volt, aki csak úgy, szavak nélkül sírta el magát.
Van, amiről nem beszélünk, mert szétszaladnak a szavak.
A tévékamerák mutatták, ahogy a brazilok és az észak-koreaiak álltak egy sorban, szólt a pattogós koreai himnusz, és Dzsong Tae Sze szeméből csorogtak a könnyek, lefolytak a szájáig, nem nyelte el őket, ott libegtek az állán.
Mi a tanulság?
Nincsen tanulság.
Minden egyes magyar íróban ott van egy baseball-sapkás, Japánban élő, hipp-hopp ruhás Dzsong Tae Sze, s egyszer úgyis megmutatjuk a világnak, meg a braziloknak.
Korábbi szövegek:
Ágoston Zoltán: Maicon, KNDK, Kassai
Maradona belenyúl a történelembe - Szálinger Balázs írása
Mi a jabulani? Mi?! - Balázs Attila írása
