Az első félidő végén elképzelem Michael Bradley lelkét. És nem érzem jól magam. Aztán megnyugszom, hogy az amcsik gyerekkoruktól pszichológushoz járnak... - Nagy Gabriella írása A meccs embere sorozatban.
A kiállított emberről kellene írni, legyen ő a meccs embere, mert mi volna érdekesebb, mint a hiányzó kocka, egy ember, aki ott sincs, és hiányával eldönti a viadal sorsát. A kiállítás után állítólag azonnal be is rúgták a meccs egyetlen gólját a szerbek. Az is valami. Lehetne egy ember a kettő. Eszembe jut egy monológ, kelenföldi kisközértben meséli valaki: szombaton éjszaka meghalt, másnap bejött dolgozni még. Elképzelem a kiállított embert gólt rúgni.
Úgy döntök, adok egy sanszot az amcsi-szlovénnak. A kommentátor felvázolja a helyzetet, a legkisebb ország küzd a legnagyobbal. Mint a mesében.
Legkisebb ország nagyon ügyes, egy-nullra vezetnek már, mikor feltűnik egy kabátos ember a pálya szélén. Kúl, verikúl. Kopasz férfi, nyakig húzott cipzár, visszafogott szenvedély, koordinált mozdulatok. Az istennek se árulja el, hogy kurvára kivan. Káromkodhatna, mint a déli népek vagy én. De nem. Benne van egy Paul Newman. Sosem öregszik, hiába mondja a kommentátor, hogy ott futkos a pályán a fia, profilból nem hiszem el. Közel hozza egyszer, akkor látom, ősz borosta nő a fején. Kék szem, macska a forró bádogtetőn. Nem, ő biztos nem iszik, mint Brick, és nincsenek feldolgozatlan pszichés problémái. Olvasom róla, igazi sportcsalád, egyik fivére baseball-játékos, másik sportújságíró. Egészséges élet, korán kelés, szerintem vega. Napi három edzés, néma újságolvasás a reggelinél. Bob, mint a Dallasban, a jófiú. A felesége szerintem nagydumás, szenvedélyes édes nő, mindennap körbecsókolgatja, mint egy fát.
A fia, Michael, épp „robotol” (egy cikkben írják) a pályán, észrevétlenül focizik, akár egy gép, a fogasszerkezetben a láthatatlan elem, mondjuk olaj. Én legalábbis nem veszem észre. Bob Bradley, az apa, belül ordít a második gólnál. Előrelép kettőt, a karja megmozdul, enyhe grimasz az arcán, valamit mond, pár szót, aztán visszatér szoborpozíciójába, és továbbra is verikúl. A közönség őrjöng, a pályán szétverik egymást, test-test elleni küzdelem, a 100%-os csokibíró (Koman Coulibaly) sárga mezben - valószín a stylistja tanácsára - a kellőnél gyakrabban osztogat mezével megegyező színű, hozzá harmonikusan passzoló sárgalapot.
Az első félidő végén elképzelem Michael Bradley lelkét. És nem érzem jól magam. Aztán megnyugszom, hogy az amcsik gyerekkoruktól pszichológushoz járnak, meg sem kottyan nekik, hogy az apjuk a szövetségi kapitány, aki ott áll a pálya szélén, és bármikor simán lecseréli, kitagadja őket, és úgy csinál, mintha vadidegen parasztok lennének a sakktáblán, akik előző nap nagy izgalmukban lenyomtak egy megbocsáthatatlan felest. Nem, amcsik nem isznak. Csak cukormentes kólát.
Életemben egyszer történt, hogy apám a pálya széléről nézett, teniszeztem, soha olyan kínosan nem mondott csődöt a mozgáskoordinációm. Lengett a karom meg a lábam, mint a pinokkiónak, és ha el is találtam for- vagy backhandben a labdát, az fixen valami eszelősen lehetetlen helyen landolt, például egy fán.
Gondoltam, szünetben kapják a fiúk a taktikai tanácsot meg az agymosást. Michael, aki egyébként a Mönchengladbachnál nyomja, Donovan mögé bújik, és titkon érzi a családi összetartást. Hogy ha nem lő gólt, holnapra nincs örökség, legyőzte őt az ödipális ellenerő, kasztrálják, alulmarad, hiába űzi aztán freudista alapon a focirajongó csajhadakat, papa legyőzte végleg, papának meg kell halnia.
Csak képzelem persze a drámát. Bejönnek, Bob megáll a kispad előtt, és mint mindig, hűvös, erős, arcizma sem rezdül. Pár perc, és Donovan gólt lő. Bob Bradley arca megrezdül. Michael akkor még mindig láthatatlan. Izgulok, micsoda nevek a pályán, Edu, Feilhaber, Altidore, Howard, Onyewu, csodás. Telik-múlik az idő, az amcsik támadnak, és akkor egyszer csak megjelenik a semmiből Michael Bradley, és mint egy isteneket lepipáló titán, bevágja a labdát a felső jobbsarokba, épp a kapus feje fölött, kapásból, kérdés nélkül, kegyetlenül és elegánsan. Kopasz, mint az apja, most nézem meg először, szép, ugyanazok a vonások, kék szem, Paul Newman kettő. A gól után örömében eldobja magát a fűben, rajta kicsi a rakás, tíz réteg férfi dobálja rá a testét, szerintem megfullad. Kínos halál lenne, örömben megfulladni. Bob Bradley majdnem felugrik. Látszik a testén a szétfeszítő idegesség, és a megkönnyebbülés, pillanatra elfelejti, hogy verikúl. Szétesnek a vonásai, örül, mintha épp lenyomna egy felest. Persze nem.
A mérkőzés folytatódik. Csokibíró, nem tudni, miért, idő előtt sípba fúj, épp harmadik góljukat rúgják az amcsik, de nagy a tumultus a tizenegyesnél, visszajátsszák többször, mint a vízilabdában, látom a férfitesteket, amint egymást karolják, fogják, fonódnak, tapadnak, akár egy polip karjai, szó szerinti szoros emberfogás.
Szép szlovén férfiak ma nem kerülnek elsőként a tizenhatos döntőbe, de Bradley papa és a fia úgy mennek haza, mint egy család, mintha nem győzött volna senki a másik felett, fiú beteljesíti apa akaratát, apa szolgálja az őt hamarosan megsemmisítő, gyilkos gyermeket.
Korábbi szövegek:
Kukorelly Endre: Emberek, futballoznak
Ágoston Zoltán: Maicon, KNDK, Kassai
Maradona belenyúl a történelembe - Szálinger Balázs írása
Mi a jabulani? Mi?! - Balázs Attila írása
Két igaz ember boldog - Schein Gábor írása
Benni nagy napja - Zelki János írása
