„I’m in the high-fidelity first class traveling set / And I think I need a lear jet” – énekli David Gilmour, miközben a Pink Floyd-album alapjául vett (legalábbis vannak ilyen mendemondák) filmben Dorothy elképedve nézi a szivárványszínekben játszó bugyborék idegfeszítő landolását. A filmben ekkor már elhangzott a nevezetes mondat, regényünk harmadik részének mottója: „Hát, Totó, azt hiszem, ez már nem Kansas…”, de amikor a bugyborék egyszerre a jó északi boszorkánnyá változik, Dorothy rátromfol saját kijelentésére, mivel végre leesik neki, hogy hát ez bizony tényleg nem Kansas. Ahhoz túlságosan „színejátszó s csodaszép”. Ez az epizód ihlette a képen látható borító tervezőjét, amely hála az égnek soha nem került kereskedelmi forgalomba. A regény harmadik része az első jó pár oldalban kevesebb szereplőt vonultat fel, mint az első két rész, de az olvasáshoz továbbra is ajánlott egy adag türelem és odafigyelés. Slothrop rakétaösszeszerelő-üzemben jár, hőlégballonon menekül, miközben népmesei körítésben olvashatunk Csicserinről, aki nőkkel, ópiummal, és fonémákkal foglalkozik. Kazah-kirgiz villámkörút, légiháború torták segítségével, eszement Slothrop-paranoia, és még sok egyéb. Hosszú még a harmadik rész, de láthatóan Pynchon is egyre inkább belelendül.
Slothrop a front másik oldalán jár, angol egyenruhában, rejtőzködve. Gyakran bele-belepillant az iratokba, ahol mi, olvasók egy ismerős névvel találkozhatunk: az Imipolex G átvevőjének papírjait Franz Pökler írta alá (igen, emlékszünk a berlini jelenetre, Leni fiúkat, lányokat és médiumokat behálózó vonzerejére). Slothrop, akarom mondani Scuffling megosztja figyelmét a Zürichből kicsempészett iratok, és a szomorkás vonatút során tapasztalt élmények között (hontalanok, gyerekek, szegények, dekadencia). Az iratok visszavezetnek a gyorsan meggazdagodó Stinnes gyáros idejébe – „Ez volt az az idő, amikor az ember talicskán vitte a pénzét a boltba, de ki is törölhette vele a seggét, már amennyiben volt mit szarnia.” Hősünk még eredeti nevével is találkozik az iratokban (Slothrop Papíripari Vállalat), ekkor azonban derült égből villámcsapás, teste a jól ismert ingerválaszok sorát produkálja. Mindenesetre folytatja, és igen, beugrik neki, hogy apját anno meglátogatta egy-két német figura. Amikor egy adásvételi bizonylat tárgyaként pillanatnyilag mellőzött monogramjával találkozik, rájön, őt is eladták. Tyrone Slothrop az IG Farben tulajdonába került, a titokzatos élénkítő szag pedig nem lehet más, mint az Imipolex G. Nordhausen olyan, mint egy balkáni IFOR-bázis, egy-két szovjet katonával kiegészítve. Slothrop megismeri a helyi ízeket, de Pynchon szokása ellenére nem megy bele a részletekbe. Most talán jobb is. Geli, egy bizonyos Csicserin helyi háremhölgye meglehetősen sokat tud mindenféle 00000-ás rakétáról, meg S-Gerätról. Hoppácska! (De hová tűnt Damon Hill?)
Az amcsik a náci cuccok széthordásán munkálkodnak, és legalább akkora meglepetés éri őket, mintha Nordhausen kellős közepén egy fáraó kincsekkel teli sírját tárnák föl. A nácik rakétavárosa Bajkonurra hajaz, tele van futurisztikus cuccokkal, bár fényévekre van a kibertértől, felér egy időutazással. Slothrop-Scuffling, aki ilyen formában ugyanúgy ’SS’, mint a nácik kutatóbarlangja alagútjainak formái (a mérnök meglehetősen vizuális természet volt, hogy áldja az ég), kis felfedezőutat tesz. Megfejti a Mittelwerk egyik alagútjának jelentését, de annyi az együttható, az ismeretlen, és a fizikai terminus, hogy újból falba ütközöm. Ami érthető számomra is, hogy a kettős integrál vonala miért is juttatja hősünk eszébe Katjét, és a hozzá kapcsolódó eseménysorokat.
„De itt, a Zónában csúnyán összekeverednek a kategóriák. A neked hiányzó névnek a státusza, a névé, akit szeretsz és keresel, kétértelművé, távolivá lett, de mindez súlyosabb még a tömeges hiány bürökráciájánál is – van, aki még él, mások meghaltak már, de sokan, nagyon sokan elfelejtették, hová is tartoznak. A hasonlóság nem ér semmit. Idelent csak burkok vannak a fényben, a sötétségben felejtve: a Bizonytalanság képmásai…”
A Mittelwerk egy földalatti labirintus, Scuffling elképzeli, hogyan is működhetett még nem is olyan rég: ezen a helyen gyártották ezt, azon a helyen azt, ebből lett a rakéta feje, ebből meg a tápegysége, stb. Plasztikus leírás. A legalsó szinten söröznek, hősünk viszont éhes. Összeakad egy amcsi tiszttel, aki idefelé úton lezúgott a vonat tetejéről, a bűnbak persze ál-haditudósítónk, akit üldözőbe vesz a sötét labirintusban. Szerencséjére összeakad egy arra ténfergő öreggel, aki elbújtatja. Az öreg egyébként matematikaprofesszor, és Glimpf a vezetékneve. Egy kismozdonnyal húznak el a beszittyózott és felspanolt amcsik elől. Így jár túl Scuffling a szövetségesek eszén. Útjuk egy várkastélyba vezet, ahol bizonyos Zwitter „őrültnácitudós-laborjában” tevékenykedik – tényleg fura, olyan ez a laboratórium, mint szakácskönyv az OSZK irodalomtudományi olvasótermében. Nem tudjuk meg azonnal, mi jön ezután, hiszen pihenésképp egy mesét olvashatunk a Schwarzkommandóról, melyet Afrikából elszármazott hererók alkotnak. Vezetőjük az Enzian névre hallgat, titulusa pedig igazi nyelvtörő: Nguarorerue. A hereróknál már szülőföldjükön is fokozatosan csökkent az élveszületések száma, itt Európában viszont ráálltak arra, hogy a folyamatot mesterségesen is fokozzák. A földalatti életmód bizonyára nem is kedvez a duhaj szaporodásnak. Enzian egy Weissmann nevű SS-tiszt védence lett, de eddigi életében átesett már egy-két dolgon. Ez az epizód meglepően komoly. Nem nagyon tudom összevetni az istenei által elhagyott afrikai szomorú történetét Slothrop/Scuffling harsány menekülésével, de a kontraszt persze tökéletesen belefér. (Mi nem férne bele ebbe a regénybe?) Enzian is bedőlt a náci parasztvakításnak, a megszervezett munkamorál a tökélyt jelentette a számára. Aztán nem volt nehéz kiábrándulnia.
„Az a furcsa érzése támad az éberálom vagy az őszinte kétségbeesés pillanataiban, hogy amit mond, az nem más, mint valahol messze kifundált szövegkönyv (nem térbeli messzeség ez, hanem a hatalmi szintek közötti távolság), és döntéseit nem is ő maga hozza, hanem mindez csak egy vezért alakító színész halandzsája. Volt már olyan álma, hogy könyörtelenül fogva tartja valami, amiből nem ébredhet föl… gyakran megesik, hogy hajózik egy széles folyón, kudarcra ítélt lázadás vezetőjeként. A felkelést politikai meggondolásból egy darabig még hagyják kibontakozni. (…) és micsoda Cselekmény! – van benne valami zord, lenyűgöző szépség, muzsika ez valósággal, az Észak szimfóniája, egy sarkvidéki úté, nagyonzöld jégselfek mentén, jéghegyek lábához tett utazásé, térdre kényszerítve a csodálatos zenétől, berlini kékhez fogható kékségű tengereken, fönn a vég nélküli Északon, e végtelen tájon, ahol olyan nép él, amelynek ősi kultúráját és történelmét roppant csend falai választják el a világtól…”
Nem is Pynchon-regényt olvasnánk, ha nem derülne ki, hogy Enzian fasírtban van Csicserinnel és Marvyval. A szálak újból összeérnek, de mintha ez lenne a lényege az összeesküvés-elméleteknek, közelebbről nézve a paranoiának, utóbbiban pedig szinte kéjeleghetünk. Visszatérünk főhősünkhöz és az ő kis boszorkányához. Itt találom az eddigi legzseniálisabb mondatot:
„De a Brockengespenstphänomen a hajnal karcsú interfészére korlátozódik, és az árnyékok kisvártatva hazazsugorodnak tulajdonosaikhoz.”
Slothrop folyamatosan szövögeti paranoid elméletét, és nem hagyja ki az új szereplőket sem, élen az őrült Zwitterrel (az éj leple alatt sikerült elszelelnie a laborból, bár ki tudja, mi történt volna vele, ha ottmarad). Mindenki őt akarja! Gyorsan el is húzza a csíkot, méghozzá hőlégballonon, Gelit meghagyva urának, Csicserinnek. Kisvártatva megjelenik egy felderítőgéppel a kitartó Marvy, kap is egy tortát a pofájába, ami ott lapul a léggömb kosarának egyik sarkában. Nagy nehezen lerázzák a gépet, majd irány Berlin. A következő részben feltárul előttünk a titokzatos Csicserin múltja. Egy gyönyörű leírással indul az epizód, majd megjelenik az orosz, az „őrült guberátor”. Elméletileg műszaki hírszerző, de célja, hogy megsemmisítse Enziant, és csapatát. Azelőtt kirgizek között okított, szíve szerelemre lobbant. Eddig többnyire Dolfiról esett szó, de immár Dzsugasvili, a grúzgyilkos grúz is bekerül a regénybe, hiszen Csicserin működését nagyban befolyásolják az „otthoni” események, Sztálin rendeletei és tervezetei. Kár lenne akár egy sort kiemelni ebből az epizódból, annyira egyben van.. „Pincsönös” ez is, de valahogy a másik oldalról. Az orosz (szovjet) kontextnek köszönhetően Pelevin is bevillan. (Őt is hogy elhanyagoltam mostanában!) Lírainak nem nevezném, de összefüggő és lineáris. Olyan, mint egy legújabbkori hőseposz, amely a kezdetekhez kalauzolja az olvasót. Csodaló, kalandok, száműzetés és egyebek. (Jut eszembe, egy kis Ajtmatov-olvasás is érik egy ideje.)
Szóval Csicserin mellett egy Wimpe nevű figura is először tűnik fel a regényben. Ő egy vállalat értékesítési vezteője, kém, és szereti a sakkot hasonlítgatni az atomok és molekulák kapcsolódási lehetőségeinek megvilágítására. Közben ópium-alkaloidokban utazik. Át is tér a szöveg az ópiumszívásra, és Csicserin ismerősére, Csu Piangra, aki turistalátványosságként szolgál, amint szétküldi az agyát a heroin unokatestvérével. Csicserin is rákap az ópiumra, innentől kezdve elválaszthatatlanok. Csicserin másik társa Džaqyp Qulan, akivel egy kazah énekmondót, aqyn-t is meghallgatnak. Nem csoda, hogy Csicserin akkurátusan jegyzi le a verses eredetmondát, hiszen hosszú időt töltött el különböző abécé-bizottságokban, ahol azzal szórakozott társaival, hogy az éj leple alatt kicseréljék egy írógép karaktereit vagy félig-meddig átírják a Korán bevezető sorait. Kíváncsi vagyok, előbukkan-e még Csicserin, bár abból ítélve, hogy egy hosszú és meglehetősen kimerítő epizód foglalkozik vele, van rá esély.
