A szivárvány és a Tower Bridge mögött felsejlő égő London képe együttesen talán a legközhelyesebb borítóterv Pynchon regényéhez, de az olasz borító tervezői nem átallottak megállni ezen a – valljuk meg, igencsak puritán és primitív – szinten. Másik verziójukban a szintén nem túl magas képzelőerőről tanúskodó megoldást választották. Az ötlet jópofa, de ahogyan a németeknél, itt sem lett úgy igazán frappánsan elkészítve. Akkor inkább már tényleg egy banán vagy egy V2. Ígérem, a jövő héttől kezdve leállok a negatív kritikával – már találtam ötletes borítókat is. És most a regényről. Kivégeztem a második részt, amely undort és kacajt is kiváltott belőlem, mindkettőt az eddig nem tapasztalt szélsőségesebb módon. A harmadik rész szűken a felét teszi ki a Súlyszivárványnak, címéből (A Zónában) eredően pedig feltehetőleg vége a handabandának és a nullákkal teli rébuszoknak – gondolom én. A Göring-fejezet amolyan kis étvágycsinálóként szolgált ehhez, persze sok mindent megtudhattunk Slothrop kondicionálásáról, és a regény egyéb szereplőiről is, kibontakozott az a bizonyos „szerelmi szál”, ami mint tudjuk mindenbe kell, de itt funkciója is van, no meg kiderül az is, milyen az, amikor főszereplőnk úgy igazából beleveti magát a nyomozásba, a kutatásba, és ennek során többnyire mindenhol megállja a helyét. Ez a rész az utolsó levegővétellel ér fel a Zóna előtt. Ideje bekapcsolni a biztonsági öveket!
A „Fehér Jelenés”-ben minden a feje tetejére állt, Pudding kezd megzakkanni, ráadásul költségvetési problémák is felmerültek. A helyzetet súlyosbítja az, hogy Slothrop kikerül a kontroll alól, hála paranoiája kontextusában fogant menekülési tervének. Pointsman ebben a stádiumban még képes kezelni a sok kicsi gombot a vezérlőteremben, de a kinevezett vezető, Pudding állapota őt is zavarja. A „vén brigadéros” közben átvágtat a D szárnyba, ahol még őrülteket is tartanak, de a részleg ennek ellenére meglehetősen kihalt. Pudding nekiáll cellákat nyitogatni, és mindegyikben rémületes dolgokat talál – én a harmadik cellában található Krafft-Ebing-kötet alkalmával kezdtem el gyanakodni. (Az osztrák figura gyűjtötte először össze a különféle szexuális aberrációkat még a 19. század végén.) Szóval a hetedik cellában Katje üldögél bundában. Hah! Nos, ami ezután jön, az aztán túltesz mindenen, amivel ebben a vaskos könyvben eddig találkoztam. Maradjunk annyiban, hogy ezt a részt akár A kékszakállú herceg vára Balázs Béla-féle librettója átiratának is vehetjük. Ott a hetedik ajtó mögött a herceg ex-női senyvedtek, itt pedig egy Bundás Vénusz. Ott a végén Kékszakáll esik áldozatul Judit kíváncsiságának, itt természetszerűen Pudding, kinek a kis happening végére bizony szaros lesz a szája széle. Inkább nem is ecsetelném. Pudding mentségére legyen szólva, hogy az előző hat cellában gyógyszertől nádpálcán át hulláig minden olyannal találkozhatott, ami múltját csinosan összemosva a jelennel kisebbfajta agymenést eredményezett szegény öregben. Őt is kondicionálták / ő is kondicionálódott.
Az utolsó epizódot leszámítva ezúttal egy titokzatos anyag, az Imipolex G köré sorakoznak fel a kérdőjelek. Slothropból ébrenálmodó lesz, kapcsolatba lép a megboldogult Roland Feldspath-tal, aki annak idején repülési egyenleteket számolt, most meg amolyan égi révésze a fehér zajba betüremkedő hangoknak és óhajoknak. Slothrop németül tanul, egy Shell-alkalmazott segítségével rakétameghajtási alapismeretekből tuningolja fel kompetenciáját, végül eljut arra a szintre, hogy kihallja az idézőjeleket mások beszédéből. Ez természetesen egy finom kis ferdítés, ugyanis az idézőjelek alapvetően optikai ingerek, így Slothrop valójában az olvasás – jelen helyzetében csöppet sem elhanyagolható – tudományában jut el a fekete övig. Munkáját egy sejtelmes parti híre akasztja meg. Egy szempillantás alatt dobbant. Méghozzá nem is akárhova. Ez a rész markáns röhögőgörcsöt váltott ki belőlem. Így kezdődik:
„Az a helyzet, hogy valami tréfacsináló már jó előre 100 gramm hasissal dobta fel a hollandi mártást. Híre is ment. Vad roham indult a brokkoliért. A sültek még csak hűlnek a faltól falig érő büféasztalokon. A társaság harmada már alszik, többnyire a földön. Muszáj emberi testek között csalinkázni, hogy az ember odajusson, ahol egyáltalán történik valami.
Hogy mi történik, az nem világos. Vannak a szokásos összetartó csoportocskák, kinn a parkban seftelnek. Ma este nincs sok izgalom. Egy homoszexuális háromszög túlpörgött, és csípések meg bosszúcsípések fergetegével sikerül elállniuk a fürdőszobába vezető utat. Odakinn fiatal tisztek rókáznak a pompás rézvirágok közé. Párocskák andalognak. Lányok minden mennyiségben, bársonymasnisok, muszlinujjasok, rosszul táplálták, széles vállúak és daueroltak, fél tucat nyelven beszélnek, néha barnák az itteni naptól, máskor sápadtak, mint a Halál Vikáriusa a Háború keletibb tájain.”
Ésatöbbi, ésatöbbi. A partin Slothrop egy borítékot kap, is így veszi kezdetét rövid kémkedési periódusa. Az első állomás Nizza, ahol informátorok segítségével jön rá, hogy az Imiolex G dr. Jamf találmánya, egy speciális műanyag, amely alapeleme az S-Gerät 11/00000 típusú rakétának. Slothrop még soha nem hallott ilyen sorozatszámról, a nullák pedig csak fokozzák paranoiáját. Talán a miénket is. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy értesül Talihó haláláról, így gyorsan beszerez egy svájci útlevelet és egy új személyazonosságot, és már vágtat is Zürichbe, ahol azzal szembesülhet, hogy a megfelelő kontaktokkal való ismeretség fejében mindenhez hozzájuthat. Neki információk kellenek, ez pedig mostanában a legkeresettebb árucikk. Szabadlábra helyezett őrültek és ápolók úgy hömbölögnek az utcákon, hogy meg sem lehet különböztetni, ki kicsoda valójában. Slothrop egy szovjettel és egy argentinnal kénytelen bájcsevegni (utóbbinak még be is segít az anarchista züllestésben), és nagy nehezen megszerzi a szükséges infókat. Dr. Jamf kriptájában tanulmányozza át az értékes iratokat. Svájc kulcspozíciót foglal el a regénytérben:
„Slothrop bele-beleszenderül hallucinációiba, Alpokat él át, ködöket, szakadékokat, alagutakat, csontfagylaló küszködéseket döbbenetes sziklaoldalakon, kolompokat az éjszakában, reggel zöld töltéseket, nedves legelőszagot, az ablakon túl mindig egy-egy borostás javítóbrigádot úton valami sínszakasz felé, hosszú várakozásokat a rendező-pályaudvarokon, ahol a sínek, mint hosszában felvágott hagymahéjmetszetek sorolnak, szürke és sivár helyeket, éjszakai füttyöket, beakasztásokat, kitéréseket, bámész teheneket az esti lejtőkön, katonai gépkocsioszlopokat az átkelőknél, míg a szerelvény elpöfög, sehol nem érezni semmilyen egyértelmű nemzeti hovatartozást, csak a Háborút, egyetlen roncsolt tájat, amelyben „a semleges Svájc” eléggé avítt konvenció, persze tiszteletben tartják, de éppoly maró gúny kíséretében, mint a „felszabadult Franciaország”, „totalitárius Németország”, „fasiszta Spanyolország” fogalmát és hasonlókat…
A Háború saját képmására szerkeszti át a teret és az időt. A sínek immár másféle hálózatokban futnak. Ami rombolásnak látszik, az valójában a vasúti terek más célokra való átformálása, olyan szándékok jegyében, amiknek a vezetőélét, most először átutazóban, éppen csak kezdi értékelni…”
Vissza Londonba. Pointsman dühös, hiszen Zürichben elvesztették Slothrop nyomát, ugyanakkor a főszereplő szexuális kalandjainak feltérképezésére kirendelt team sem nagyon boldogul az igencsak szövevényes háló kibogozásával. Mivel azonban pünkösd van, irány a tenger! Pointsman Jessica, Roger Mexico, Katje, és Dennis Joint társaságában pattan le a beach-re. Itt kap értelmet a második rész mottója, hiszen Jessica egy tizennyolckötetes King Kong-monográfia alapján bizonygatja, hogy Fay Wray beleszeretett a film címszereplőjébe. Ezután a résztvevők elé tárja összeesküvés-elméletét, melynek az lesz az eredménye, hogy Pointsman, akit eddig megkíméltek a különféle paranormális tevékenységek, egy belső hangra lesz figyelmes. A hang figyelmezteti, hogy vigyázzon Jessicával. Jut eszembe, Jessica vezetékneve Swanlake. Haha! A többiek érthető módon megijednek.
Tehát összegezve az eddigieket, a harmadik rész elejéhez érve mindenkin úrrá lesz a félelem. Senkit sem a London légterébe betörő náci rakéták idegesítenek, illetve ezek csak közvetve idegesítik őket. A közvetlen félelem a Pynchon által felvázolt kusza kapcsolati háló szakadozásából ered: Slothrop, a fő célpont eltűnik, miközben éppen ő jut a legtovább. Kutatásai során rájön, hogy egyrészt maga is céltábla, másrészt az IG Farben és a Shell titokzatos együttműködésének köszönhetően a V2-esek kikísérletezése és London városára irányítása könnyebben ment, mint azt gondolnánk. Közben Pudding „lelépett, meghasonlott”, Pointsman pedig „Thoreau-t olvas, és nyers koszton él” – a gond az, hogy ők lennének a megfigyeléssel egybekötött kondicionálási folyamat vezetői. A kísérleti egerek, Katje és Slothrop eközben élnek és virulnak. Utóbbit teljesen irányítása alá vonta paranoiája, de még él benne a vágy, hogy eredményesen lásson mögé a rakéták vélt vagy valós misztériumának.
