"Nem mondanám magam reményvesztettnek, de írónak sem" - mondja Gregorik András, aki a blogszférából indulva elérte, hogy hamarosan kiadják a könyveit, amelyekből már részleteket közöltünk itt a blogon, most olvashatják a szerzővel készült interjút is.
A kéziratokat, eddig szokatlan módon, bloggazdáknak is elküldted.
Igen, mert az irodalomszervezés mostanában tevődik át a hagyományos csatornákról a netre, elsősorban is a blogszférára és az e célra létrejött közösségi szájtokra. Ez egy a szemünk láttára futó folyamat, nyugaton már sokkal-sokkal előrébb tart. A blogon is beszámoltatok valamikor a német Readbox-ról, a Bookrix-ról, az amerikai Shelfariról és Webookról. Ezek jelenlegi hazai megfelelői az irodalommal (is) foglalkozó énblogok. Annakidején magától értetődött, hogy kívülrekedt kezdőként írnom kell néhány, szemlátomást fejlett kritikai érzékkel megáldott bloggernek, egyrészt hogy ha van kedve, véleményezze a kézirataimat magánlevélben, másrészt, hogy ha gondolja, tegye fel a véleményt a blogjára, így marad némi nyoma is a kéziratoknak a neten, ami manapság létfontosságú lehet egy kezdő írónak. Bár úgy érzem, a kiadót, mellyel aztán egymásra találtunk, végül nem a blogos jelenlétem hatotta meg, hanem ismert kritikusok, például Alföldy Jenő recenziója, amit a Magyar Napló regénypályázatának keretében írt, vagy Abody Rita véleménye.
Az Alaphiba kéziratát majd két éven át lökdösték tovább a kiadók. Ez alatt a két év alatt amúgy kényelmesen megírtam egy második regényt, tulajdonképpen az íróasztal fiókjának, hisz ez még "kísérletibbre" és hosszabbra sikerült az elsőnél. Saját szempontjukból természetesen igazuk volt a kiadóknak: a klasszikus érv szerint aki nem bizonyított már egy sor publikált novellával, ne nevettesse ki magát regénykéziratok küldözgetésével. Ugyanakkor nem szívesen vesznek tudomást arról, hogy létezik egy olyan, talán nem feltétlenül dilettáns kisebbség a publikálatlan írópalánták tömegén belül, akik gyári hiba folytán kezdettől fogva regényben gondolkodnak. Ha külső kényszerből vagy bármiből elbeszélések írásával próbálkoznak, az eredmény talán felejthető lesz, a regényeik viszont, amiket a legnagyobb természetességgel írnak meg, legalábbis olvashatóra, de lehet, hogy kiválóra sikerülnek. Ezen a ponton már megint a nyugat-európai webkettes szférával kell példálóznom: tessék csak kicsit szörfölni a német kezdeményezésű, de angol nyelvű Bookrix-en, ami mintha eleve azért indult volna, mert felismerték ezt a problémát és lépéseket szeretnének tenni a megoldás felé.
A magyar állapotoknál maradva, az előbb említetteket bízvást nevezhetjük tragikus figuráknak, mert lehetséges, hogy írónak születtek, de a könyveik nem fognak megjelenni, legyenek bár nagyon jók és élvezzenek bármekkora népszerűséget "családszerte". Kivéve persze, ha ezek a családi vagy baráti kötelékek gyors megoldást kínálnak erre a máskülönben megoldhatatlan egyenletre, lásd még nepotizmus címszó alatt. Ez itthon alapvető gyakorlat, a kiadók és vezetőik jórésze szerintem könnyedén korrumpálható megfelelő kapcsolatokkal. Ilyenekkel a legtöbbünk persze nem rendelkezik, mi csupán kéziratokkal szolgálhatunk, ezért számunkra megoldhatatlan marad az egyenlet és csak a fejünket csóválhatjuk ennek a szerintem nem túl gusztusos mutyivilágnak a láttán, ami a honi irodalmi élet jelentős részét jellemzi. Én végsősoron még a szerencsésebbek közé tartozom (afféle vakok közti félszeműként), mert két évvel az első regényem megírása után csak-csak elvergődtem egy kis kiadóhoz és egy nem is túl megalázó szerződéshez. De én is "tragikus figuraként" indultam, mint minden olyan kortárs írójelölt, aki a visszhangból ítélve ugyan nem egyértelműen tehetségtelen, de a jelek szerint nem túl szerencsés csillagállás alatt született, mert a kiadóknak, szerkesztőknek "olyanjuk van", hogy nem engedik be őt maguk közé. És kimutyizni sem tudja a bejutást, mert vagy nem született befolyásos családba, vagy nem buzgómócsing alkatú.
.jpg)
Miért nem veszel részt az irodalmi életben?
Olyasmi vagyok, aki sokmindenkit ismer, de őt senki sem ismeri. S ez ki is elégít, nem igénylem a szereplést. Ez már önmagában ellehetetlenít a kánon előtt, itt alapelvárás, hogy a fiatal szerző önként reflektorfénybe álljon, s onnan el se mozduljon. Több szempontból viccesen közel vagyok a tűzhöz már jóideje, mégsem lesz ennek semmi keletje, mert zsigerileg ódzkodom a szerepléstől s a pörgéstől. Inkább naphosszat sétálok a solymári erdőkben. Nem robbantam be (finoman szólva), még csak be sem oldalogtam, hanem most is ott csücsülök a kerítés tetején, két karomat széttárva egyensúlyozok az ismeretlennek megmaradt zugíró és a kánon által megtűrt, olvashatónak mondott fiatal bölcsészíró státusza között. És ez a státusz rányomja a bélyegét az egész "meccsre", tartson az akárhány évig is. Megvannak a magyar irodalmi életnek a maga menő, nagy kiadó által támogatott Paris Hiltonjai s a túlvégen a maga szakadt lúzerei, s természetes emberi dolog, hogy mindenki az előbbi írókkal akar közösködni, villogni, az utóbbiakon meg átnézni... Azért nem veszek részt az irodalmi élet mélyében, mert nem tetszik mint közeg; mert elég volt annyi belőle, amennyit eddig a pontig megismertem. Hogy teszem azt kiadók, közírók, szerkesztők sorozatban válasz nélkül hagynak, vagy éppen lekezelnek. Ha el is jutottam egy kiadó irodájába, a visszautasítást mindenfajta defetista hozzáállás nélkül már az előszobában borítékolhattam. Ilyen a légkör, csak a kánon juthat falathoz, illetve az agyonprotezsált újoncok - de ebből a szemszögből ők eleve, születésüktől fogva a kánon részét képezik. Szóval lenne itt egy emberi, erkölcsi tényező is, szinte csak úgy mellékesen megemlítve. Nem mindig éreztem úgy, hogy emberként kezelnek, s ezt szerintem még többszáz honi írópalánta elmondhatná magáról. Hamar megtanultam, hogy a tápláléklánc legalján helyezkedem el. A webkettes irodalomszervezés feloldhatja ezt az amorális belterjességet. Ráférne már a magyar irodalmi életre egy ilyen vérfrissítés.
Az is lehet, hogy csak megideologizálom s a valóságban szimplán lusta vagy túl békés természetű voltam működő kapcsolattőkét építeni a megfelelően radikális eszközökkel: így a könyöközéssel, a pedálozással, a hajthatatlan bulldog-mentalitással. Ha ezen múlik, akkor vállalom a lustaság és kényelmesség vádját. És megint hangsúlyozom azt, amit ilyenkor nem szoktak, mert igyekeznek a legjobb fényben feltűnni: az is lehetséges, hogy nem vagyok elég jó írónak. Ehhez viszont hozzá kell tenni azt, amivel talán nem is vitatkoznának túl sokan, hogy a magyar irodalmi életben a valódi tehetség és a zajos népszerűség manapság köszönő viszonyban sincs egymással. Tisztelet a kivételnek, elsősorban a kánon kemény magvának.
Pedig jövőre két regényed is megjelenik, ráadásul állítólag mozifilmet is terveznek az egyikből.
Az Alaphiba filmváltozata részben külön sztori, a Katapult Filmstúdiót (Fehér tenyér) a regénykiadástól függetlenül is érdekelte a történet, forgatókönyv is készült több változatban, aztán beszállt többek közt Müller Péter Sziámi, Fogarasi Gergő rövidfilmes és Muszatics Péter tévéfilmes, hozták volna a saját profi embereiket, aztán a stúdió idén valamire hivatkozva egyszercsak kiszállt, ez van. A könyvek kiadása jövőre talán új életet lehel a filmverzióba. Én kész vagyok még néhány forgatókönyvváltozatot összehozni - a filmkönyvírást régebb óta csinálom, mint a regényírást - mert az Alaphiba-filmmel régi álmom válna valóra.
Mik a további terveid?
Jövőre szeretnék írni egy regényt egy autista lány és egy szociális munkás beteljesületlen szerelméről. Nem sima lávsztori, lesz benne egy vagy több durva csavar. Ezt a sztorit vagy két éve hordozom magamban, már látom magam előtt szinte az egész könyvet, noha még csak egy-két sort írtam le belőle. Megírom forgatókönyvként is, biztos ami biztos. Utána jöhet a negyedik regény, jóval kommerszebb témakörben, ennek is kész vagyok a cselekményvázlatával.
