B+
Slawomir Mrozek: Baltazár - Önéletrajz2007, Európa Kiadó, 344 oldal, 2700 Ft.
Gyógyír a felejtésre, agytréning, elszámolás a szerző eddigi életével; Slawomir Mrozek Baltazár című önéletrajzi regényére mindhárom fogalom igaz. 2002-ben egy agyvérzés következtében az író emlékező- és beszédkészsége erőteljesen, ám nem végérvényesen károsult, afáziás lett. A rehabilitáció részeként, logopédusa tanácsára ekkor látott neki új kötetének, hogy a sérült agyterületek működése helyreálljon. A hároméves munka gyümölcse azonban több, mint egy terápia végeredménye. Rendhagyó és nagyon időigényes szakasz volt ez Mrozek életében, a szerző teljes figyelmét lekötötte - és a korlátozott agyműködésének köszönhetően még nehezebb volt - az "újjáépítés" (a lepkevadászat sötét szobában).
Több ezer oldalnyi, kézzel írt, sokszor átdolgozott erőfeszítés, úgymond nyelvi, irodalmi gyúrásnak is végterméke ez a törekedő, kételyeket mégis kizáró őszinteséggel megszerkesztett visszaemlékezés, Günter Grass: Hagymahántás közben című kötetének hangulatában. Abban persze eltér egymástól a két mű, hogy Mrozek könyve nem vallomás, ő egyetlen céllal ült le az íróasztalhoz, mégpedig, „hogy visszatérjek az íráshoz az agyvérzésem után”.
Az emlékek leírásában a kilencvenes évek Mexikójából halad az idővel előre, megemlíti az eseményt, pontosabban élete „katasztrófáját” (a könyv végén még bővebben is kifejti betegségének és felépülésének körülményeit), majd visszatér Európába, egészen gyermekkorának legkorábbi szakaszába. Egy családcentrikus ember képe rajzolódik ki előttünk, Mrozek anyja iránti rajongása feltehetőleg meghatározta fiatalkorát, miközben apjával való viszonya nehézkesebb, nem felületes, de távolabbi és csendesebb, olyan kapcsolat, amelyben felhalmozódnak és kimondatlanul maradnak szavak.
Tizenévesként éli meg a II. világháborút; ilyen tárgyú élményeiben szintén felfedezhetünk hasonlóságokat a lengyel író és Grass közt: bár Mrozek nem volt katona, nem ragad le a borzadályok megjelenítésénél, ő akkor és ott elsősorban gyerek volt, se több, se kevesebb. Az eufóriát, hogy vége a háborúnak, egyik percről a másikra felváltotta az újabb totalitárius rendszer fojtó levegője: „Kitörő öröm, az önkívületig fokozódó lelkesedés, határtalan képzelőerő és végtelen boldogság töltötte el a lengyeleket néhány hónapig, míg észhez nem térítette a valóság. A látszatélet csak a filozófiában és csak 'egyénekre' osztva fogadható el.”
A kijózanodással együtt érkezett anyja betegsége, majd született meg apjával kötött kompromisszuma, hogy építészetet tanuljon. Már kölyökkorában is vonzódott a film, a színház iránt, tudta, hogy egy napon részese lesz ennek a világnak, ami aztán 1949 szilveszterén meg is történt.
„Először is - művészekkel italoztam. Nem számít, hogy ügyetlenül, és az sem, hogy én voltam közöttük a legfiatalabb. De ott éreztem először teljes biztonsággal, hogy közéjük fogok tartozni. Az az érzés, hogy végre hazataláltam, a későbbiekben reményt hozott az életembe.”
A hazatalálás és hazatérés egyébként is visszatérő motívuma Mrozek kötetének, azaz életének. Számtalan utazása, külföldön töltött évei, szinte elfelejtették vele hovatartozását, illetve hova-visszatérését. Mexikóból betegsége kényszerítette az öreg kontinensre, Lengyelországba, ami bizonyára hozzájárult sikeres felépüléséhez.
A kötet címét, a Baltazár nevet Mrozek amúgy megálmodta, másfél évvel az eset után. Saját elmondása alapján, az addigi szerző eltávozott az élők, vagyis inkább az alkotók sorai közül, szükségét érezte hát egy új név felvételének, hogy újra nekiállhasson írni, beszélni és emlékezni. Egy elgondolkoztató olvasmány az öregedésről, nagyon egyszerű, a szó legőszintébb értelmében elbeszélő stílusú, amely nem erőlteti, ugyanakkor nem is nélkülözi a humort és a merengést.
