Nádasdy Ádám: Az az íz (Magvető, 2007)
Emlékek lajstroma. Néha érthető, néha nem. Cédulázás – elsősorban önmagunknak. Kísérlet: rögzíteni azt, ami elveszne máskülönben. Tudjuk, van olyan állapot, amelyikben elhisszük vagy legalább reméljük, hogy ha valamit rögzítünk, az nem fog elveszni. Egy cédula legyen pontos – pontosan rögzítse azt, amit a cédulázó szándéka szerint rögzítenie kell. Azt, hogy egy cédula pontos-e, csak a cédulázó tudja. Ezért magát a cédulázást nem ildomos felróni senkinek. A cédulák közreadásával azonban már óvatosabban kell bánnunk. Mert ha egy cédula pontos, akkor még mindig kérdéses, hogy érthető-e? Érthető-e mások számára is - a cédulázón és azokon kívül, akikből valamit megőrizni hivatott?
A személyes leltár olykor elkerülhetetlen, de az olvashatósághoz több kell. Mert én elhiszem, hogy minden cédula minden sora igaz, sőt, fontos, és nemcsak elhiszem, de meg is értem. De ez rajtam (az olvasón) nem segít, ha számomra átélhetetlen, sőt, sokszor érthetetlen. Számos olyan cédula található ebben a könyvben, amely nincs megírva, csak leírva. Versnél ez baj. „Nem jön át” – mondhatnám másként. Egy-egy darabban működik egy kezdő vagy éppen záró sor, szakasz, máshol éppen a disszonancia uralkodik, a nem óhajtott disszonancia. Nem erősítik a szöveget a rontani/bontani, sötétet/rétet rímek, és nem erősíti a képzavar sem „összedől az építkezés minden kínja” (Vidéki ház). Amikor alagutat fúrnak egy hegybe két oldalról, és „persze” kis eltéréssel találkozik a kettő, akkor a tennivaló nem az, hogy „lehet kozmetikázni” – tehát vagy a hegybe fúrás erős képe, vagy a kozmetikázás puha művelete nem stimmel. (Beszélni oda-vissza). A „Budai hídfő, „Zöld Pardon”” című darabnak már a címével bajom van a vers elolvasása után. Mert a történetet múlt időben meséli el a beszélő, és az az érzésem támad, hogy a Zöld Pardon csak azért íratott a címbe, hogy azok is tudják, hol van az a hely, akik különben semmi módon nem ismerhetnének rá. A szövegnek semmi szüksége a Zöld Pardonra. Az első két sor erős: „A Horthy Miklós híd nem létezett./(Semmi sem létezett, ami Horthy Miklós)”, a történet szép, megelevenedik, látható, de a zárásban ismét képzavar zavar: „…Nekem a békét/jelentette: a tetszhalott, vergődő várost”. Vagy tetszhalott, vagy vergődő – gondolom én.
Van, persze, amikor összejön. Amikor pontos, érthető, átélhető. „Nem vagyok hős, csak számottevő színfolt/azon a széles tablón, jó mellékalak./Erdők, vadállatok, folyók, halak,/sűrű az én világom, társakkal teli,/nem tudom, hogy kell-e fényleni.” (Totálplán) vagy a Nipp utolsó két sora: „Na persze, mindenki szeretné, hogy a fia/ne áldozat legyen, hanem veszély.” De még a legsikerültebbekben is van egy-egy zavaró szó vagy kép, modor. Ez alól talán csak a Túra közben, az Egy festményem és a Fertőtlenítés kivétel.
A szerző három évvel ezelőtt megjelent kötete (Soványnak kéne lenni) fülszövegében ezt írta: „Ha sikerül, magukra ismernek önök is, ha nem, csak érdeklődéssel fogják (remélem) olvasni: micsoda csudabogár!” Hát mazsolázni kell. Aki szereti, annak érdemes. De jobb lett volna még dolgozni ezekkel a cédulákkal és várni ezzel a könyvvel.
al
