Forrás: AFP
Azt mondja Attila Berlinből, hogy eddig nem elég jó. Igaza van. De most még így, relatíve az elején, szólni kellene arról, hogy kinek szurkol az ember, kinek tör a szívéből egy darabot. Attila például hosszú évek óta a Cottbusnak szurkol. E ragaszkodás az alapja, vélném tisztelettel, a kicsik, az elesettek, az esélytelenek iránti felelősség, az alternativitás igénye, a demokratikus érzület kinyilvánításának óhaja. Osztozom véleményében. Ezért sem értem egészen az olyan polgártársainkat, akik Real Madrid, Manchester United, Milan, és talán ez a legkínosabb: Bayern München szurkolók. Vagyis hát lehet érteni, ők a szívük mélyén monarchisták, royalisták, pápisták, demokraták, kolumnisták, lelkük rajta. Különösen ma, amikor a labdarúgás mind nyilvánvalóbban a késő római császárság ugyan még pompázatos, de már javában bomlásnak indult belvilágát idézi, még minden megvan, sőt, ez a minden sokkal jobban megvan, mint valaha, ám, például, a tehetség régen nem születik, hanem csinálják, a tehetség nem csoda, hanem kreatúra, futószalagon jön, ez is olyan kicsit, mint az irodalom, a könyvnek nincs ideje, mert máris érkezik mögötte a következő és letolja, zsupsz, kitolja a polcról, a kirakatból, szia, sziasztok. A focista ideje is egyre rövidebb, na és persze Maldini. Üzletemberek, zsoldosok, reklámhordozók, címlapfigurák sűrű vére habzik a retusált gyepen. A pénz úgy strukturál, hogy a kicsi, lásd BEK, vagy UEFA, a lehető legkisebb eséllyel bírjon. Vagyis tökéletesen érthető Attila barátom cottbusi ragaszkodása. Így hát magam is kíváncsi voltam, hogy mit mondok a portugál-cseh előtt, hogy kinek leng a belső zászló, viszont legyen indokolva is. A portugálokat nagyjából, egészében ismerjük, ráadásul ott van a vitathatatlanul legjobb, Rondaldo, akit szép lassan csak az nem utál, aki portugál, vagy ahol játszik. Egy gúnár. A belső intelligenciát hiányolnám leginkább - lásd, ahol viszont ez van, Kaká -, vagy az a későbbi, meccsvégi jelenet, ahogy, bár egyedül is tehetné, ő kötelezően középre gurít, és aztán a gólöröm. Őt ölelik, míg az ő karja lent marad, a teste mellett. Nem ölel vissza. A testgesztus üzenete, király vagyok. Az, valóban. Hanem ettől még bekaphatja. Hiába olyan jó, ha egyszer belülről elcsúnyul. A cseheknél az egész hátvédsort – tiszta olasz kontingens – ismerni, de a középpályás sort már nem annyira, jó, az agg Galaschek kivétel, és aztán szép Baros, vagy Koller a mozgó hegy. Nem tudom, kinek szurkolok. Nem tudom, kit szeretek jobban. Nem tudom, kit akarok jobban szeretni. Hanem amikor a csehek kiegyenlítenek, váratlanul üvöltök. Hopp, csak kiszólt az állat. Jól van, nem tudtam, de most már tudom, hogy a cseheknek szurkolok. Annak szurkol valami bennem, helyes, akkor itt valami eldőlt.
Tovább>>>
