Jerzy Kosinski: A festett madár, Európa, Budapest, 2007.
Hosszú ideje figyelemmel kísérem a lágerirodalom és a háborús regény műfaját, de csak ritkán találok olyan alkotást, amely remekműnek nevezhető. Jerzy Kosinski regénye, A festett madár, nem is tartozik hagyományos értelemben az említett műfajokhoz, egyes elemeiben mégis meghaladja minden korábbi háborús klasszikus borzalomfokozatát.
Legelőször Bollobás Enikő kitűnő amerikai irodalomtörténetében bukkantam rá a lengyel származású író nevére, a könyv viharvert 1990-es magyar kiadására pedig a legközelebbi könyvtárban. Most azonban az Európa kiadó jóvoltából újra megjelent. Jerzy Nikodem Kosinski 1933-ban született a lengyelországi Lódz városában. A zsidó származású fiút szülei a második világháborúban nevelőszülőknél helyezték el, gyermekként egyedül, faluról falura kóborolva vészelte át a nehéz éveket. A háború után letelepedett az Egyesült Államokban, s rendhagyó amerikai pályafutása 1991-es öngyilkosságával zárult. 1965-ben írta meg máig legfontosabb, nagy hatású regényét, A festett madár címmel, amely egy csapásra világhírű íróvá avatta s kötelező olvasmány lett a jenki gimnáziumokban. Magyarországon viszont alig páran hallottak róla.
Kosinski műve azoknak az éveknek a stilizált krónikáját tartalmazza, amikor a szerző gyermekként elhagyatott falvakban bujkált a nácik elől. Miközben vándorol, a legnagyobb szörnyűségeket mégsem német üldöztetői részéről szenvedi el, hanem a lengyel falvak lakosságától. A könyv leginkább éppen emiatt okozott értetlenséget, sőt, kisebb botrányt is kavart Európában és hazájában. Kosinski kiskorú hőse, egy fekete képű fiúcska, akit mindenütt cigányfattyúnak vagy zsidónak neveznek – esetleg mindkettőnek egyszerre – első szám egyes személyben számol be hányattatásairól, amelyek minden korábbi, irodalmasított lidércnyomást felülmúlnak. Lengyelország északkeleti falvaiban sorra járja a parasztházakat, néhány falusi család befogadja, de csakhamar mindenütt nemkívánatos személy és a közösség gyűlöletének alkalmas célpontja lesz. Fekete szemében és hajzatában legtöbben valamiféle ördögi gyermeket sejtenek, aki rontást hoz a házukra. A kisfiú szinte mindenütt a primitív erőszak áldozata, csaknem folyamatosan bántalmazzák, az egyik háznál vérszomjas kutyával terrorizálják, másutt nyúlketrecbe zárják, beledobják a pöcegödörbe, s még abban a fiatal lányban is csalódnia kell, akiben ideiglenesen nyugalomra, szeretetre lel, miután szemtanúja lesz, hogy a lányt az apja egy bakkecskével kényszeríti közösülésre. A fiú egyetlen fegyvere az úgynevezett „kométa”, egy bádog konzervdobozból gyártott tűzőrző szerkezet, amely éppúgy megfelel védekezésül, mint a téli fagyban melegedésre. Persze ez a tárgy jelképes elem a könyvben. Azt a tüzet jelenti, amely vágy, szeretetéhség, élni akarás és indulat szövedékéből áll, s amely átsegíti a regény hősét a rettenetes élményeken. A regény címe ugyancsak egy metafora. A narrátor elmeséli egy Lech nevezetű madarász szórakozását, aki egyes madarait különféle színekkel festette be, majd amikor elengedte őket, fajtársai nem ismertek rájuk és tarka szárnyú testvéreiket széttépték a levegőben. Ez a jelenet könnyedén rímel a korabeli világállapotra. Ama szomorú jelenséget ábrázolja, amint az emberi faj kiveti magából bizonyos példányait, ha más tulajdonságokkal rendelkezik, mint a többség, sőt, az ilyesféle egyedeket nem tartják a fajhoz tartozónak, minekutána meg is semmisítik őket.
Kosinski nem kíméli olvasóját. Nyersen, naturálisan jeleníti meg a gyakran már abszurditásba hajló, szinte horrorisztikus történeteket, amelyek egykor talán nagyon is valóságosak lehettek. A kisfiú végül megnémul a fájdalomtól, s csak a regény végére nyeri vissza beszédképességét. Akkor viszont elemi erővel tör fel belőle az emberi nyelv és beszélni kezd. Ahogy a könyv szerzője is, aki a pokol köreiből hordja felszínre és dobja arcunkba mindazt az aljasságot, amit ember és ember egymással szemben elkövetni képes. Gyakorló egzisztencialistáknak ajánlott, kiváló szöveg.
