B
Chuck Palahniuk - Cigányút, Cartaphilus, 2007, 307 oldal, 2980 Ft.
Gondolom mindenkinek megvan a Woody Allen klasszikus: A pénz nem minden, de az egészségnél legalábbis többet ér. Nem mehetek le a henteshez, hogy "Adjon már húsz deka párizsit, nézze, milyen jó színem van, a náthát pedig hírből sem ismerem!"
Hasonló felütéssel kezdődik a Cigányút szexfüggő főhősének narratívája is.
"Ugyan már, mi lehet jobb a szexnél? Annyi szent, hogy a legpocsékabb szopás is ezerszer jobb, mint beleszagolni a legszebb rózsába...Lefogadom, hogy egyetlen verset sem találnék olyan elragadónak, mint egy ínyzsibbasztó, seggfeszítő, faszrobbantó orgazmust."
Nehéz ezzel vitatkozni.
Chuck Palahniukot mindenki ismeri. Az IMDB semmilyen szempontból nem releváns statisztikája szerint a Harcosok Klubja minden idők 23. legjobb filmje. Nincs ugyan benne az első tízben, de ez is szép helyezés – meg aztán nem lehet mindenki frusztrált, erőszakos szociopata. (Ha innen nézzük a 23. helyet , az a világról mond valami aggasztót, de ebbe ne menjünk bele.) A 45 éves, posztmodern és minimalista címkékkel ellátott író tizenegykét éve ír, könyveit zabálják az emberek, és a Megváltónak hála idehaza is elkezdték kiadni a könyveit. (Angolul is megtalálni a jobb könyvesboltokban az összes regényét, de nem reklámozunk.) Lássuk a Cigányút címűt.
A regény Victor Mancini életének pár hónapját mutatja be nekünk a jól ismert gyermekkor-flashback módszerrel fűszerezve. Victor anyja ugyanis gyakorló elmebeteg volt világ életében, gyermekét rendszeresen elvették tőle, nevelőszülőkhöz adták, ahonnan egy idő után elrabolta őt, összeesküvés-elméletekkel és egyéb baromságokkal tömte a fejét, majd a ciklus kezdődött elölről.
Nem csoda, hogy Victor felnőttként nem a legstabilabb. A cselekmény idején, hogy öregek otthonában fekvő anyjának számláit fizesse, ha nem épp egy 200 évvel ezelőtti amerikai kisváros életét ábrázoló skanzenban dolgozik – és gyűlöli -, valamint fuldoklik. Talán most sokan azt gondolják, hogy ebből nehéz megélni, de Victornak sikerül: mestere lett annak, hogyan nyeljen félre nyilvános helyen, tehetetlenül fuldokolva addig, míg egy jótét lélek a Heimlich-fogással meg nem szabadítja a torkán akadt falattól. Akinek megmented az életét, azért felelősséggel tartozol - hiszik sokan -, és egy ideig rendszeresen érdeklődnek Victor hogyléte felől, pénzt és ajándékokat küldenek neki.
Tehát nem jó fej.
Victor szabadidejében szexfüggősége miatt terápiás csoportokba jár, de egyáltalán nem azért, hogy meggyógyuljon, hanem hogy a hozzá hasonló, függő puncikat megkapja. (Tényleg, Anonim Alkoholistákhoz vajon jár valaki ivócimborákat keresve?) A szexbe menekül, hogy ne kelljen döntéseket hoznia a saját életével kapcsolatban, de nem lel örömet benne. Csak a pár másodperc gyönyör élteti, előtte a vágyódás, utána a feneketlen undor önmaga, partnere és az egész világ iránt.
A nihilista törés-zúzás folytatódik az egész regényben. A főhős (mint Berzsián) szakít az emberiséggel, nem hajlandó megkülönböztetett figyelmet szentelni a nőknek, rémisztő mesékkel ijesztgeti a gyerekeket a skanzenban, minden lehetséges élethelyzetben arra keresi a választ: mit NEM tenne Jézus?
A könyv a Harcosok Klubjából már jól ismert kérdéseket járja körbe még egyszer:
Érdemes szar melókat csinálni?
Milyen a nők által felnevelt generáció viszonya az anyával?
Hogy lehet kiszállni a mókuskerékből?
Ugyanakkor a nagy előd céltalan anarchizmusával szemben egy lépéssel tovább megy a Cigányút: nem azt mondja, hogy mi ellen lázadjunk, hanem arra keresi a választ, hogy miért érdemes. Értékkeresés, nem rombolás.
Palahnkiuk hozza a tőle megszokott (és általam annyira kedvelt) stílust: egyszerű, sallangmentes megfogalmazás, visszatérő fordulatok (refrének), valós adatok a fikcióba ágyazva, sötét humor, váratlan fordulatok.
A fentiek alapján jogos lehet a feltételezés, hogy maradéktalanul elégedett vagyok a regénnyel, de ez nem így van- csak éppen nem tudom megragadni a lényegét a hiányérzetnek, ami elfogott az utolsó oldal elolvasása után. Palahniuk profizmusa egy lendülettel végigolvastatta velem a könyvet, de végig hiányoltam valami igazán újat tőle.
Mint a szexfüggőknél leírt orgazmus: a pár másodperc, amíg tart, a világon a legjobb, de utána üresség.
