A-
Bud Spencer: Különben dühbe jövök
Fordította: V. Pánczél ÉvaNyitott Könyvműhely, 2010, 3490 Ft, 220 oldal
Bud Spencer jófej. Ezzel senkinek sem mondtam újdonságot. Felkarolja a gyengéket, a szegényeket, a nőket és a gyerekeket, miközben megleckézteti a gonoszakat. Ezért szereti őt minden generáció. Ám most végre kiderült, hogy nemcsak Bud Spencer jófej, Carlo Pedersoli is az. Különben dühbe jövök címmel ugyanis végre megjelent a hagymásbabfaló pofonosztó önéletrajza.
Carlo nyolcvanegyedik születésnapján megcsörren a telefon. A vonal végén erőteljes hang jelentkezik: a fiatal Bud hangja. Beszélgetni hívja az öreget korábbi sikereik helyszínére, az uszodába. Megindul a szembesítés. A fiatal évek leírása őszinte és részletgazdag, Carlo beszél a háborús időkről, amikor a jómódból lecsúszván néha lopással kellett megkeresnie a család betevőjét, és amikor újdonsült úszóbajnokként szülővárosába hazatérve perceken múlott, hogy nem vált a pályaudvar bombázásának áldozatává. Majd következnek az emigráns évek, az irigylésre méltó kalandozások Dél-Amerika civilizációtól alig érintett tájain. Kezdő filmes korszakából maradt élményei közül egészen érdekes az olyan nagy figurák jellemzése, mint Peppino Amato, Vittorio De Sica, Telly Savalas vagy Eli Wallach. Büszkeség érződik a szavain, mikor az olasz western térhódításáról ír, arról, hogy a náluk teljesen idegen műfajt hogyan írták újra és hogyan csináltak belőle újra életképes, sikeres mozit.
Majd érkezik a várva várt mondat: “Egyvalakire emlékszem még a stábból: egy német-olasz, szőke, kék szemű srácra”. Pont a fanokat legjobban izgató témánál maradt bennem némi hiányérzet, mert a Terence-szel kötött barátságáról beszámol ugyan, a legnépszerűbb filmek történetéről, forgatásáról alig szól valamit. Olyan csúcsteljesítményekről, mint a Kincs ami nincs, a Nyomás utána vagy az És megint dühbe jövünk, épphogy említést tesz. Olyan, mintha azok a filmek, amik igazán híressé tették, nem izgatnák annyira mint a westernek vagy a Dél-Amerikában forgatott dzsungelmozik; pedig rajongóként szívesen olvasnék bővebben a kedvenc filmek forgatásáról, legalább egy-két anekdotát.
Azért alapvető kérdésekre választ kapunk a könyvből: például arra, honnan kapta művésznevét, hányszor kellett a való életben kezet emelnie valakire stb. Bud Spencerről, a magánemberről, lévén, hogy sosem volt celeb típus, eddig nem igazán tudhattunk részleteket. Éppen ezért jól esik most kicsit megismerni őt és megtudni, hogy gyermekkori hősünk valóban kemény, de rendes és bölcs, de laza, és hogy nem utolsó sorban 81 évesen is életvidám.
