B
Géher István: Polgár Istók (első ének 2003-2007)
Kalligram Kiadó, Pozsony, 2008. 1700Ft.
Géher István új kötete már címében is meglepő, s olyan dolgokat hív elő az emberből, amik a 21. században már nem mondhatók megszokottnak – talán csak egy irodalomtörténész tollából. A Polgár Istók (első ének 2003-2007) régebbi, klasszikus előzményeit-elődeit Byronnál, Arany Jánosnál vagy éppenséggel Arany Lászlónál találhatjuk meg. A cím egyértelműen Arany János Bolond Istókjára utal, s nyilvánvaló a szándék, egy, a mostani korra hangolt változatát, parafrázisát olvashatjuk a műnek. Azonban, ha visszagondolunk az elmúlt néhány évre, jócskán találunk olyan műveket, amik ehhez hasonlóan vagy olyan műfajt képviselnek, ami szokatlannak tűnhet manapság, vagy szintén ilyen nagyobb hangvételűek; konkrétan Szálinger Balázs két (kis)eposzára gondolok (Zalai Passió, A sík), vagy akár – s ami műfajilag hozzá is csatolható – Térey János Paulusára. Úgy tűnik tehát, hogy a verses regény – ami számomra egy meglehetősen izgalmas műfaj – újra fel-felbukkan az irodalomban, s más írót is megmozgatott az elmúlt időszakban.
Géher István, mint irodalomtörténész, tudatosan alkalmazza azokat a műfajra jellemző sajátosságokat (anakronizmusok, reminiszcenciák), amik Byrontól kezdve tulajdonképpen meghatározzák a verses regényt; s igazából – úgy érzem –, nem is a történet dominál a Polgár Istókban, hanem ezeknek a lehetőségeknek és játékoknak a kihasználása, megvalósítása. Történetileg klisészerű elemekből van összeállítva a mű; kezdésként arra keres választ, hogy milyen Bolond Istók utódjának lenni, s miként jelenhet meg ez egy polgári formában, majd az eredményhez vezető rögös, hol családtörténetbe forduló, hol személyes élményeket (munkát, családot, filozófiai nézeteket) elénk táró leírást kapunk, mely egy huszáros vágással meg is szünteti, de lógva is hagyja a következő ének megírásának lehetőségét. De mégis, ahogyan azt már említettem, sokkal fontosabbnak tartom azokat a „játékokat”, amiket a hagyományokhoz híven kihasznál a szerző: ilyen pl.: ahogyan váltogatja az elbeszélői szólamokat, és valóban a vers és a regény határán mozog. Sokszor azonosítja magát hősével, s nem lehet tudni, valójában kiről is szól az adott történet; van hogy ironikusan parodizálja úgy, hogy az olvasó sejteni véli, itt még mindig azonosság fedezhető fel kettejük között, s van hogy teljesen elszakadnak egymástól. Ez a technika legkorábban talán a Jevgenyij Anyeginben volt tettenérhető; Puskin is meglehetősen élénken használta ki ezeket a lehetőségeket. De nem volt ez idegen természetesen a magyar szerzőktől sem, hiszen a már említett Arany János vagy Arany László a Délibábok hősében is hasonló tematikát épít fel. A verses regény egyik alapvető szervező elvei közé tartozik a hős és a szerző közösségének felmutatása, vagy ellentéteinek kihangsúlyozása. Fő funkciója volt ’49 után, hogy bizonyos mértékben átvegye a regény által meghatározott kereteket, s az akkori romantikus folyamba realisztikus elemeket, leírásokat és emberábrázolásokat is beleszőjön. Ebben a tekintetben ambivalens vagyok az adott szöveggel kapcsolatban (s ezt a hagyományok szövegben való továbbélése miatt említem), mert bár az elbeszélői szólamok váltogatásával, a különböző módozatú leírásokkal viszonylag jól körülírja Polgár Istókot, mégis hiányérzetem van vele kapcsolatban, mintha egy cseppet túlsúlyba kerülne a három szólam közül maga a szerző.
Jellemző volt még anno a műfajra, hogy politikai vonatkozásban is megszólalt, ez, a családtörténet beemelése által, a huszadik század nagyobb részét átölelő tartalom miatt inkább elutasító, mintsem magyarázó, vagy értékelő. Ebből a szempontból azonban hiányoznak belőle azok a társadalmi rajzok, amik hozzányúlnának magához a közösséghez, bemutatnák, vagy felfejtenének olyan elemeket, amik a regény szerkezete felé vinnék el a szöveget. Úgy vélem, hogyha a verses regényt, mint regényt vizsgáljuk, talán ez volna a szerepe, hogy lehetőség nyílhat arra, hogy a verses formában megteremtsünk egy teljesen egyedi többszólamúságot, ahol a forma mindenképpen képes kiszolgálni és szimbolizálni az adott tartalmat. Ha mint „verset” vizsgáljuk, a könnyedség, a bravúros megoldások, s e mellett a feszes tartás az, aminek jellemeznie kéne a szöveget. Ezt csak bizonyos pontjain éreztem a Polgár Istóknak: „volt idő, amikor az ellenzékbe / betagozódhatott volna: a három / félig-barát aláírását kérte / félig-veszélyes ívre – ezen az áron / helyét foglalhatta volna. Miért ne? / de nem. (így láttam jobbnak. Ma sem bánom. / mert mi lett abból… mi lehetett volna? / csak az, ami van. láthatjuk, azóta.) – ebben az esetben kielégíti mindazt, amit említeni merészeltem, hisz a forma tulajdonképpen gördülékeny. A szövegnek aktuális, jól ismert társadalmi vonatkozása is van, s a dilemma feloldásaként szólamot is vált, s egyértelművé válik, hogy kire (is) vonatkozik a strófa záró része.
Talán formai megoldásairól volna érdemes még szólni, ahol bizony már nem annyira biztosan mozog Géher István, mint az előbb említett Arany László. A stanza-formában íródott mű bizony néhol meg-megbicsaklik, s nem kimondottan következetes és magabiztos formakezelésről ad tanúbizonyságot a 93 strófa – ami számomra egyébként meglepetéssel szolgált, hiszen amikor kezembe vettem a kötetet, ebben az egyben biztos voltam, hogy ilyen téren nem fogok csalódni. A forma sokszor rányomja a bélyegét a tartalomra, s néhol verstanilag s ebből következően gördülékenységét tekintve sem a legszebb: (…) „bár magyarán akarnék írni, hogy megértsék, / ha elolvassák: mintha más nyelven beszélnék.” – kicsit zavaró, hogy a formai biztonság után egy jóval hosszabb, a megengedettnél több jambust magában foglaló két sor zárja ezt a strófát (60.) Néhol a rímtechnika is kissé akadozó, s nem olyan hatást ér el (legalábbis számomra), mint amit elvárnék: „vegyük szemügyre! A két gyerekemnek / még én vagyok: „papapa” – vagy „apa”. / jó ez így? Vagy nem. Mert felnövekedtek, / mindkettőnek van (lehet) otthona, / ahol magukban berendezkedhetnek… / mért járnak hozzám még most is haza? / magamnál látni őket szeretem. / vagy rosszul látom? romlik a szemem.” – ebben a 76. strófában például nem érzem a kellő gördülékenységet, s az olvasást megnehezíti ez a tagoltság, amit a pontokkal, kérdőjelekkel ér el, s hiányoznak azok a soráthajlások, könnyed megoldások, amik igazán élvezhetővé teszik egyébként ezt a műfajt.
Összességében érdekes vállalkozásnak tartom, ha valaki ilyen nagyobb formátumban gondolkodik, s mindig érdeklődéssel és kíváncsisággal fordulok oda, hogyan is valósítja meg a már említett formát, s milyen aktuális tartalmat tud beletölteni egy ilyen szerkezetbe. Géher István Polgár Istókját inkább nevezném formagyakorlatnak, egy kissé olyan fajta műnek, amit „csak azért is” meg kellett írni, valamiféle bizonyítás kedvéért, de persze ez nem feltétlenül negatív felhangú kritika. Ha valaki érdeklődik a műfaj iránt, akkor azt mondom, vegye a kezébe, s tényleg döntse el maga, hogyan illeszti be az említett művek sorába.
