Fotó: Maczó Zsófia
A Stúdió „K” színházban megrendezett kedd esti Meseterápia című előadásra rengeteg ember volt kíváncsi, szinte a csilláron is lógtak volna, ha akad a teremben. Nem csoda: az ezotéria és a pszichológia keverékének ható módszer, mely a mese ősi formájának terápiás hatására esküszik, olyan téma, ami ma sok ember érdeklődését kelti fel. A vendég Boldizsár Ildikó mesekutató és -terapeuta volt, aki Meseterápia című most megjelent könyvéről, és a Paloznakon működő Meseterápia Központról beszélgetett Sándor Klára nyelvésszel.
Bevezetésnek Homonnai Katalin színész olvasta fel A mesetarisznya című koreai fabulát. Kiváló indítás volt, benne foglaltatott ugyanis az esszencia, amit az est szereplői a mesének tulajdonítanak. A történetek az ellen fordulnak, aki nem használja fel őket, tanítja ez a história, s ebből a premisszából Boldizsár tökéletesen átvezethette a mondandóját a ki nem beszélés megbetegítő, méreggé váló hatására, s ezzel együtt a terápiás lehetőségekre.
Az est első fele, mely tudományosan igyekezett körvonalazni, mért is alkalmasak a mesék arra, hogy a lélekgyógyászat hatékony eszközeiként működjenek, kissé zavarosra sikeredett. A mítoszok és a mese szétválasztása aránylag zökkenőmentesen zajlott, később azonban Sándor Klára és Boldizsár Ildikó nem feltétlenül értették egymást kulturális félszavakból is. A nyelvész sokat akadékoskodott azon – joggal -, hogy a szépirodalmi szövegek, a műmesék miért záródnak ki a terápiás aktusból, a terapeuta magyarázata a szubjektivitásról és a történettípusok egyéni kombinációjáról pedig nem elégített ki mindenkit. Az is felmerült, hogy nem mi építjük-e vajon a mesébe a meglévő ismereteinket: Boldizsár határozottan állította, hogy bizony nem, újraéljük a múltat, a felhalmozódott tapasztalatokat, egy régebbi, kollektív emlékezetben, s ezáltal egy hatalmas közösségben van módunk részt venni. „Ha a mesének az elemei nem igazak, akkor nem engedte volna tovább az ősi közönség” – valami ilyesfélét mondott Ildikó az ősi mesék elsődlegességének védelmében: hát nem tudom, lehet. A teremtésmítoszok lehetséges számán is hosszan töprengtek, ez a közjáték volt talán az est mélypontja.
A Bibliotheque Pascal című Hajdú Szabolcs-remekműből két részletet is megtekinthettünk, nem volt tökéletesen világos, hogy miért, azon túl, hogy valamiképp a mesékről szól az is, és hogy a történethallgatási transz terminus technikusa elhangozhassék (állítólag kisimítja a ráncokat!): ezt jól illusztrálta a kiválasztott jelenet. Ennek kapcsán jött, melynek jőnie kellett: Boldizsár megkülönböztette a történetet csak hallgató, az azt képekkel (például mesekönyvben) együtt befogadó, illetve a televíziót néző típust, s a három versenyző maratonjából – legalábbis első interpretálásban – persze hogy az első került ki győztesen (belső képek megszűnése, fantáziátlanság, ismerjük a képiség elleni szokásos vádakat, ősember és barlangrajzok ide vagy oda).
Ez is olyannyira passzol a kordivathoz: a képáradatban megfáradt ember ősiséghez, az aranykornak hallucinált múlthoz, valamilyen áldott és kollektív közösséghez való fordulása tutti siker, és én tényleg nem becsülöm le a mesék gyógyító erejét, de a szépirodalmi szövegek kizárása után másodízben ráncoltam össze a homlokom. Kisebb vita is támadt Sándor és Boldizsár között azon, hogy vajon a Pascal szereplői, akik Mona meséjének hallgatásán túl konkrétan bábozást láthattak, hogyan vehetők ki a képeket is néző közönségtípus csoportjából – erre Boldizsár nemigen tudott mit mondani. A színház egyik bábművésze rémülten kérdezte, hogy akkor ő most árt-e a gyerekeknek azzal, hogy képekkel (bábokkal) kíséri az előadást, szóval teljes volt a zűrzavar. A terapeuta sietve helyesbített, hogy nem tartja egymást kizárónak a különböző befogadási stratégiákat, ezzel azonban szemlátomást elkésett: az egyik idős színész is tíz perces monológban hangsúlyozta a képek létjogosultságát, hogy valahogy helyrebillentse a megzavarodott közönség lelki egyensúlyát.
Az est második felében végre a terápiás lehetőségek is szóba kerültek. Ildikó bemutatta a karitatív módon működő központot, ahol állami gondozott gyerekeket gyógyítanak a mesékkel, de elsősorban a preventív munkára helyezik a hangsúlyt. Magáról a terápiáról csak annyit mondott, hogy a pácienssel együtt megkeresik az adott probléma mesebeli párját és így próbálnak meg segíteni: volt olyan fabula, melynek tárgyalása 8 hónapig tartott.
A végén az univerzumig is eljutottunk, melynek az ember része lehet, ha rákapcsolódik az ősi mesék hullámhosszára. Boldizsár Ildikó kedves és mosolygós volt a közönséggel, gyakran bíztatta őket nagyobb aktivitásra, amikor viszont egy önjelölt filmesztéta lány, akivel ismerték egymást, kicsit hosszabban értekezett a Bibliotheque Pascalról, mint kellene, helytelenítő redők jelentek meg az arcán, a monológ végén pedig alig leplezett ingerültséggel tette helyére a lány értelmezését (szerintem rossz helyre). Sándor Klárának kellett megvédenie az értelmezés szabadságának és sokféleségének jogát. Egy másik fiatal lány azt mesélte el, hogyan rángatta ki a depressziójából a Magyar népmesék hónapokig tartó bámulása a youtube-on, ez sokkal inkább ínyére volt, bár akkor a képekkel meg a másodlagos történetekkel már gondolatban sem mertem előhozakodni.
Végül is mi ez a meseterápia? Sarlatánság? Tudomány? Kicsit ez is, az is? Ha valakit közelebbről érdekel a dolog, itt utánanézhet.
