Bikácsy Gergely: Forlán, a matracos - Foci Vb a Literán

Forlán előtt volt már nagy klasszisa Uruguaynak, Schiaffino, majd a világ leggyorsabbja, bizonyos Recoba, sőt nem olyan rég volt már F kezdőbetűs klasszisa is: Fonseca. Matracos klasszisa azonban nem volt még az uruguay-i válogatottnak - Forlánnal most már van. A matracosok együttese, ha valaki nem tudná, az nem más, mint az Atlético Madrid nevű híres, sokszoros bajnok spanyol klub. Színük piros-fehér csíkos felső és kék alsó. Úgy szoktak nekik drukkolni: „Atleti, atleti!” Hogy miért is matracosok, annak nincs biztos és egyértelmű magyarázata, az elnevezés eredete homályba vész. Egyesek szerint a piros-fehér csík emlékeztet valamiképp matracra, mások szerint - és ez az érdekesebb - az ismétlődő balszerencséjükre, elképesztő pech-sorozataikra utal a szó, és valami madridi argó vagy ottani kifejezés rejlik mögötte. Hihetetlen bravurokra képesek, és szégyenteljes, komikus bukásokra. Az Atleti szurkolói bejegyzett mazochisták.

Legjobbjuk Uruguay-i. „Fura látni egy magyarul író anti-uruguayista nicket” - olvasom az Index Drukkerkocsma vitafórumán. Magam biztosan nem vagyok az, rég szeretem őket. A Drukkerkocsma legvénebbjeként mondom: már az 1954-es VB-n híve lettem az uruguayi csapatnak, mi több, a híradó egyik különkiadását máig sem felejtem: 15 perces összefoglaló volt az akkori VB sokak szerint legnagyobb meccséről, a hosszabbításos magyar-uru 4-2-ről. Senki nem él talán, aki látta, és nálam tisztábban emlékszik az összefoglalóra. Azért gondolom, hogy nem, mert ha mégis, akkor valahol biztos megírná: száz vitafórum meg blog él, többszáz ninck zsong, jajong, búsong és fröcsög az interneten. A Schiaffino-Bozsik párharcról mégsem olvasok semmit, elég, ha én emlékezem. (Azért is jól, mert 1960 tavaszán az akkori Baróti Lajos-vezette csapat újranézte egy filmgyári vetítőben, és én belopakodtam mögéjük.)

„Felettébb furcsán fut Forlán” - mondja a szpíker. Az előbb még azt mondta: „zuhog az égi áldás”, meg, hogy egy német játékos „térdre ereszkedve feküdt a pályán”. Most Forlán játéka hallhatóan jót tesz a szpíker stílusának, mint ahogy a futball-világbajnokságnak is jót tett. És főleg nekem tett jót, kis ország drukkerének. Izlandnak drukkoltam volna, ha eljutnak Dél-Afrikába. Izland, Nógrád megye méretű lakosságával („lélekszámával”?) úgy tizenöt éve kétszer (oda-vissza) verte EB-tétmeccsen a magyarokat. Én, hazaáruló akkor Izlandnak drukkoltam; Észtország ellen sem a magyaroknak szoktam. Könnyű ám úgy Uruguaynak szurkolni, hogy nincs kint a magyar csapat! Nekem viszont mindegy, hogy ott van vagy nincs, én akkor sem, azért sem, és akkor is… Van ilyen, bár még érdekesebb lenne, s én még büszkébb magamra, ha csak egyetlenegy magyar volna ilyen: én magyar.)

Matracosok. Tiszteletbeli matracos csak azért nem lettem, mert egy régi barátném, spanyol ösztöndíjas ott a Vicente Calderón (a matrac-sír stadion) mellett, vagy húsz éve elfelejtett feliratni az „Atlético Madrid Baráti Kör” listájára, azóta meg mindegy: rég AS Roma drukker vagyok, bejegyzett tagsággal és piros-sárga sállal. A matracosoktól még valaki szerepelt most a VB-n, Kun Aguero, ő a korán kiesett argentinoknál: Kun, de nem magyar, beceneve valami rajzfilmfigurának hódol, ha igaz. (Tömören szerkeszteni soha nem tudtam, ezt az egész passzust el lehetne hagyni - így nyugodtan bezsúfolom még ide Torres nevét: sokáig a „legnagyobb matracos” volt, saját nevelés - az Atlético hatalmas pénzért adta el Angliába.)

Forlán hatvannál több tétmérkőzést játszott ősszel-tavasszal a matracosoknál: nagyritkán ő sem jól a bajnokságban, ahol az Atlético gyakran pocsékul. Közben csapatával azért megnyert egy nagy európai kupát. Futballistának már nem a legifjabb. Neve van, akképpen, mint akiről azt mondják: „neve van, de csak a szakmában.” Így érkezik a hideg és zuhogó esős Dél-Afrikába a mindig vesztes Uruguay-jal. Kifacsarva, fáradtan érkezik. Matracos pechvogel a megfelelő válogatottba - hegyezném rosszindulatú ceruzámat. De az élet harsogva eltörte gonosz ceruzám hegyét.

Van a játékában valami nemesen régimódi: egy klasszis a futball régi nagy évtizedeiből. Távolról Tichy Lajos rémlik fel, mint ha pásztortűz ég téli éjszakákon. Igazi kapitánya a csapatának, még ha más viseli is a sárga szalagot. Forlán nélkül mától kezdve nincs Uruguay. Egy „isteni Diego” csúnyán leszerepelt, jött helyette egy másik Diego: isteni vagy nem, nekem jobban tetszik. Az, hogy „matracos”, nem tagadta meg az élet, az ilyesmi eldől a születéskor: sérülten, betegen hajtja végig az utolsó meccset, vonszolódik a fáradtságtól. Feltámad a fáradtságtól. Soha nem látott sikoltó gólt rúg, aztán a meccs utolsó másodpercében gyönyörű gól helyett ugyanolyan gyönyörű kapufát lő - minden ezen múlt: kikapnak. Csakhogy mégis más, több ő, mint madridi matracos társai: összeroskadás és öngyötrő hübrisz (van ilyen?) nincs, jogos ünneplés van, minden tévéközvetítő vele akar beszélni a meccs után. A vesztesek legjobbja (fokozzuk: a legjobbak vesztese) így lesz a VB legjobbja. „Soha még, soha még ilyen árva csatát” - jut eszembe, fogalmam sincs mért, mert nem pontosan rímel minderre a fura idézet: messziről, csalókán, de valahogy mégis passzol ide. Forlán sudár termetével, enyhe mosollyal fogadja a gratulációkat. Süvegelem a vesztesek nagy Királyát.

Lábjegyzet: másnap a döntőn böllérmunka folyik, ember-ellenes tevékenység, sok sárga és sok piros lap mozdul a néző tenyerében, viszket a sok nézőtenyér, bírót pfujol sok fröcsögő sörszáj, seggberúgásra lendül sok fotelviselt láb. Minden idők legdurvább világbajnoki döntője. Nincs szép játék, de legalább hóhéri küzdelem van, és nem lehet tagadni, hogy néhány katalán vagy a halálba futó Robben zseniális. Egyvalami hiányzott ebben az újabb téli éjszakában.

A matracos Forlán.

Korábbi írások:

Németh Gábor: Boys don't cry

Tasnádi István: Jugoszlávia él

Dragomán György: Vége

Villányi László: Az egyetlen

Fodor Péter: Távol Afrikától

Sebők Marcell: Kofola, a helyi tudatmódosító

Lóránd Zsófia: Abahlali baseMjondolo

Mélyi József: A nagymama

Csejdy András: Labda körül a világ

Balogh Robert: Kedvenc hangszerem: a vuvuzela!

Reményi József Tamás: Kontra