A
Pálfi Norbert: Noé bandája, Jaffa Kiadó, 2008.

Sosem értettem az állatmeséket. Nem hiszem, hogy ha egy vérszomjas farkast emberi tulajdonságokkal kellően gonoszra duzzasztunk és rászabadítunk egy nyamvadt bárányra, vagy egy csökött madár szájából kiénekeltetjük a sajtot, attól bárki megvilágosodik, és rádöbben saját kicsinyességére és az emberiség bűnös voltára. Folyamatosan szívatták szerencsétlen állatokat, anélkül, hogy bárki rákérdezett volna a mesélő valódi szándékára. Eddig. Pálfi Norbert ugyanis alaposan belerondít a naiv-romantikus példázatok narratívájába. A Noé bandájában az állatok emberebbek az embernél, a rosszindulat és aljasság köröket ver Aesopusra és la Fontaine-re, és még a szentenciózus csattanók sem idegesítően álságosak. Mert ezekben a sztorikban nem muszáj magunkra ismernünk, az alternatív evolúció minden hivatkozás nélkül is megáll a saját lábán, felesleges komolykodás és zavaró anakronizmustól mentesen.

Ettől függetlenül szűk kétszáz oldalon keresztül állatmesékkel baromi nehéz ébren tartani az olvasót, és ez Pálfinak sem sikerül. De ha a sok kis szösszenetet szemezgetve, válogatva fogyasztjuk, a teljesség igénye nélkül, akkor az apró részek feltárulhatnak a maguk tökéletességében. Ez a szöveg ugyanis a kerettörténet ellenére sem komplett egész, a sztorikat elkülönítve, és az ítéletet a kontraszelekcióra bízva kell értékelni. Vannak zavarbaejtően jól sikerült parafrázisok, és kínosan gyenge meseparódiák egyaránt. De a lényeg azt hiszem a lazán értelmezett okításban rejlik. Mindegyik példázat önmagát jelenti, nem utal semmire, ha vicces akkor jó, ha szar, akkor meg jöhet a következő. Nincs pöffeszkedő filozófia a háttérben, nincs erőltetett didaxis és éppen emiatt lehet mégis komolyan venni ezt a próbálkozást.

A tipikus meseszerkezetre épülő rövid történetek egészen sajátos műfaji besorolást nyerhetnének, ha valaki megpróbálkozna az osztályozásukkal. Majdnem mindegyik egy jól ismert állatmese-szituációval indít, majd a didaktikus logikához szokott olvasói elvárásokat semmibe véve groteszk vagy irracionális végbe torkollik. Néha Örkény Egyperceseihez, néha Erdős Virág Másmilyen meséihez húznak a sztorik, azzal a különbséggel, hogy Pálfi mindig egy alapszöveget szinkronizál, a klasszikus porlepte filozófiáit igazítva a jelenlegi szituációkhoz. Emiatt sokkal jobban ragaszkodik az eredeti vezérfonalhoz, ami szerencsésen kordában tartja az említett szerzőknél szerényebb alkotói invencióját. Nem lő túl tehát a célon, de kellően agyament ahhoz, hogy történetei összemérhető távolságba kerüljenek a kiindulási ponttól.

Kerettörténet, egy négy epizódból álló Noé-parafrázis fogja közre az egy-másfél oldalnál alig hosszabb meséket. Ez a vízözön-értelmezés azonban nem más, mint tömény blaszfémia, álszent körökben valószínűleg már a cím is komoly fennakadást okoz (A fajok eredete), de ha ez még át is megy valahogy, a könyv zárlata tuti, hogy kicsapja a biztosítékot. A szerencsejátékos Isten tréfás akciója a tökéletlen Noé miatt balul sül el, és a ravasz állatoknak köszönhetően a vízözön után emberek helyett csupaszra borotvált majmok népesítik be a földet. Nem akármilyen vegyítése ez a intelligens tervezésnek az istenkáromlással, vagy a kreacionizmusnak Darwinnal. Persze nem kell túl mélyre látni a szövegben, ezek a történetek sem nőnek túl saját paródiájukon, de épp az önirónia miatt képesek valamit mégis megmutatni a végletesen kisszerű emberi gondolkodásból. Végül is a klasszikus állatmesék is az irónia távolságtartó gesztusa miatt vetítették az emberi gyarlóságot ártatlan állatokra. A Noé bandájában azonban megfordul ez a folyamat. Itt a mesékben kifejezett gyarlóságot, vagyis a gyarlóság narratíváját helyezi a szöveg az állatvilágba. Egyszerre nevethetünk tehát az emberiség borzalmain és ezen borzalmak torzításának vágyán.

A szörnyűségek ellen pedig csak nevetéssel, méghozzá az önmagunkon való harsány kacajjal védekezhetünk. Pálfi pedig pontosan ezt teszi. Kicsiben újraírja az évezredek hagyományaiból gyúrt állatmeséket, mindegyiket annyira torzítva, hogy a különbségekben felfedezhessük saját nevetséges komolykodásunkat. Nem kell eltúlozni persze, nem született világmegváltó mű, de a példázatokat olvasva sok minden egyszerűbbnek és komolytalanabbnak tűnik majd.