D+
Hiraki Otsuka: Pirontan, Athenaeum 2007
Hetek óta hurcolgatom magammal ezt a kötetet a táskámban, egyrészt, mert az olyan vagány, másrészt, mert szeretem különböző kocsmákban, különböző arcoknak megmutatni, és aztán figyelni, hogy reagálnak rá a régi jó barátok, a haverok, a legjobb barátnő, a munkatársak, vagy épp az ismerősök ismerősei.
Egyszer pont egy olyan kávézóban üldögéltem néhány ismerősömmel, ahol Playboy és CKM-magazinok voltak az asztalokon, és akkor, ha nem előbb, de szembesültem azzal a ténnyel, hogy számunkra ez a fajta mangapornó inkább érdekesség, meg kuriózum, vagyis kb. csak arra lehet használni, amire én, de hogy különösebb altesti izgalmakat generálnának bárkiben, azt kétlem.
Oké, csendben megjegyezném az elején, hogy nem ismertem más mangapornót, nem ismerem a mangákat, és nem ismerem a pornófilmeket sem. A japán kultúrához egyetlen közöm van, egyszer végigrágtam magam a Kard és krizantémon; az nagyon izgalmas volt, de a Kard és krizantém az ötvenes években íródott, és hogy azóta a japán társadalom hogyan és milyen mértékben változott, arról fogalmam sincs. Olyan bulvárdolgokat olvastam, hogy használt bugyikat vesznek, meg ott van az iskoláslány-fétis, meg hogy egyre nehezebben találják a közös hangot férfiak és nők, vannak olyan férfiak, akik gumibabáknak rendeznek be lakásokat, meg hát persze a gésák.
Visszatérve a kötethez: az idegenkedésen és furcsálkodáson túl, ami szemet szúrt nekem, az a furcsa irónia volt, ami szinte minden egyes történetben megtalálható.
Az egyik ismerősöm ezt úgy fejezte ki, hogy fúj, ezek kurva betegek, de szerintem ennyire nem egyszerű a dolog. Arról van szó, hogy a férfiak rendre vagy megalázott, vagy kiszolgáltatott, vagy nevetséges helyzetbe kerülnek. Persze így vagy úgy mindig sikerül nekik a dolog, de milyen áron. Az egyik sztori például arról szól, hogy egy fiúnak feromonparfümöt lop az egyik barátnője az édesapja laboratóriumából, mert annyira szerencsétlen, hogy egy csajt se tud összeszedni. De összekeveri az üvegeket, a srácnak mellei (!) nőnek, valahogy persze kiderül, hogy a szer elleni egyetlen megoldás az, ha dugnak, le is zavarnak gyorsan egy menetet, a fiúnak eltűnnek a mellei. Aztán a csaj hazakészül, a srác pedig újra befújja magát az elcserélt anyaggal, és tadam. Aztán ott van a fiú, aki impotens, mert aranyból van a farka, és a két orvoslányka egy heves szexjelenet végén gyakorlatilag kasztrálja. Vagy az utolsó, ami nálam végképp kiverte a biztosítékot: a lányok, akiket növényből termesztettek ki valahogy, és a közösülés végén hosszú indáikkal magukba olvasztják partnerüket. Az utolsó képe pedig (illetve ahogy forgatjuk, az első) a könyvnek, a következő: egy tucatnyi meztelen nő áll egy réten, lehajtott fejjel, mintha terhesek lennének, akkora a hasuk, köldökükből pedig valami furcsa vezetékféle lóg, ez a köldökzsinór köti össze őket a növényekkel.
A bulvár műveltségemen kívül pedig annyit sikerült összecsipegetnem a témában, hogy van ugye a rendkívül szigorú japán családmodell, amiben a férfiak egyszerre kiszolgáltatottai és urai a nőknek, a szexualitás iszonyatos hol elfojtása, hol más irányba terelése, és az elvárásoknak való megfelelés állandó stressze, ami végeredményben naggyá tette az országot. Ha már elfojtásokról van szó, néha elgondolkodom, vajon nekik a jobb, ahol az üzletemberek minden gond nélkül olvasnak hentai-t a metróban, a mozgólépcsőn, vagy a mi álszemérmes kultúránknak. A legjobb barátnőm egyszer kijelentette, hogy szerinte az a vagány beszélgetés, ahol szó esik a részegségről, a szarásról és a szexről; nos ez nem csak akkori lelkiállapotunkat jellemzi, de a társadalmat is, aminek gyermekei vagyunk.
A könyv persze tök izgalmas, olyan, mintha indián gyöngyhímzésekről adnának ki egy szép képes albumot, betekintést nyújt egy idegen kultúra, blabla. De ha valaki esetleg azért venné meg, hogy felizguljon, akkor légyszi, ne tegye. Ha pedig megvette és felizgult, akkor jézusatyaúristen, ott valami kurva nagy gond van.
