Maurizio Ferraris: Hol vagy? – A mobiltelefon ontológiája, Fordította: Gál Judit, Európa Kiadó, 2008, 448 oldal, 2900 Ft
A társadalmi jelenségekre (majdnem) mindenkinek van válasza, hiszen a minket körülvevő világ értelmezést és magyarázatot kíván, ami a patologikus eseteket leszámítva egyértelmű állásfoglalást jelent. A patikában sorba álló idős hölgyek szakértő politizálásától kezdve a művészfilmek jelentőségén át egészen ennek a cikknek a problémafelvetéséig mindenről van véleményünk, és a technikának hála ezt már nem is kell véka alá rejtenünk. Emiatt a változás nem passzív szemlélőként, hanem a jelenségeket kommentáló és alakító résztvevőként kebelez be minket. A folyamat kétirányú, ezért a véleményalkotással ugyanúgy meghatározzuk a társadalmi objektumok (Ferraris fogalomhasználatával élve) létét, mint ahogyan azok a mindennapi életünket befolyásolják. Maurizio Ferraris olasz filozófus és esztéta az egyik meghatározó objektum nyomába ered, hogy annak létezési módján keresztül kifejthesse saját „ontológiáját”. A mobiltelefon érdekes kiindulás pontnak tűnik, de összességében nem több hangzatos cím(ké)nél, az elmélet ugyanis egy idő után nem tud mit kezdeni a markáns objektum gyakorlati alkalmazásával. Ahogyan Umberto Eco előszava is sejtetni engedi, a szerző alapfokú kommunikációelméletbe csomagolt filozófiája egy ponton túl már egyáltalán nem érintkezik a mobiltelefon gerjesztette társadalmi változások magyarázatával. Ám ez a problémafelvetés valódi természetét figyelembe véve semmit sem ront az összképen, a Hol vagy? fegyelmezetten és következetesen végigvitt kritikai mű, amely ráadásul minden komoly(kodó) téma ellenére is szórakoztatóan könnyed tud maradni.
A címadásnál valószínűleg a marketing szempontok nyomták le a tudományos érveket, így válhatott a szigorú kategorizálás az értékesíthetőség áldozatává. Senki ne higgyen tehát az alcímnek, a mobiltelefon ontológiáját – ha a szerző által felállított tudományos közbeszédben létezik egyáltalán ilyesmi – nem ebből a könyvből fogjuk megismerni. Bár a szöveg első fele a mindenütt elérhető kommunikációs eszközökre koncentrál, a fogalomhasználat és a kérdezésmód leválasztja a szerző elméletét a belső társadalmi folyamatokról. Emiatt az ugyanolyan „elvonttá” válik, mint a különböző irányból kritizált filozófusok tényekre, gyakorlatra vonatkozó gondolatai. Minden hiábavaló okoskodást mellőzve, talán ez az egyik olyan eleme a könyvnek, amibe nyugodt lelkiismerettel beleköthetünk. Ferraris fejezetenként legalább háromszor megemlíti Jacques Derrida nevét, sőt mi több, a nemrég elhunyt francia filozófusnak ajánlja könyvét. Nem véletlenül, hiszen az olasz tudós íráselméletté vadított társadalomkritikája Derrida szövegre vonatkozó kijelentésein alapul. Manapság – miután elmúlt a Derrida-őrület – egyre többen gondolják úgy, hogy a dekonstrukció atyjához kizárólag a kicsinyes és rosszindulatú kritikán át vezet az út. Szövegeit tendenciózusan félreolvassák, elméleteit értelmetlennek titulálják, és a szerzőt minduntalan a relativizmus vádjával illetik. Maurizio Ferraris ezzel szemben a (majdnem) kritikátlan csodálat hangján szól Derridáról, ami bizonyos szempontból sokkal idegesítőbb a korábban említetteknél, elsősorban az olvasásmód helytelensége miatt. A könyörtelenül olvasó Derrida terminológiáját egy az egyben átvenni egyet jelent a dekonstruktív aktivitás félreértésével. Olyan fogalmak repkednek Ferraris könyvében, mint az inskripció, az archi-écriture, a nyom, anélkül, hogy – az eredeti kontextusból kiszakítva – bármilyen változtatást hajtott volna rajtuk végre a szerző. Így elvész a kifejezések „ős-eredeti” funkciója, a hátramaradó üres váz pedig éppen a szigorúan vett olvasás ellen dolgozik. Ferraris ezzel talán nagyobb kárt tesz Derridában, mint egy hadosztályra való, felbőszült analitikus filozófus valaha is tehetett volna.
Mindezek kizárólag a szöveg terminológiájára vonatkoztak, a kitűzött célt, vagyis a filozófiai ismeretterjesztést a fent említett probléma nem veszélyezteti. A könyv ugyanis minden felbukkanó elméleti nehézségtől függetlenül élvezetes olvasmány, legfőbb erénye, hogy a filozófia szigorúan tudományos nyelvéhez közelítő szóhasználat ellenére is világos és közérthető lehet mindenki számára. Ferraris minden bonyolultabb problémát, összefonódó elméletet gyakorlati példákkal szemléltet, és az így elevenné tett felvetések a szerzőétől független, ám igen termékeny gondolatokat eredményezhetnek. Alaptézise szerint a társadalmi objektumok, azaz a szerződéssel a társadalom szabályrendszerébe írt tárgyak a regisztráció aktusán keresztül válnak mentális reprezentációnk tárgyaivá. Vagyis nem az önmagukban létező objektumok határozzák meg a befogadó szubjektumokat, de (főleg!) nem is az érzékelő elméje teremti maga köré a tárgyi világot, hanem a valóban létező tárgyakba beírt (idiomatikus inskripció), közösségben létező szubjektum, illetve a szubjektum számára „apró fizikai tárgyakban” megtestesülő objektum összjátéka határozza meg a résztvevőket. Ezek alapján elkülönít gyenge és erős realizmust, a tárgyak feltételezett valósági fokától függően, valamint erős és gyenge textualizmust, ami a szövegben létezőre korlátozza az érzékelés elméletét. Ferraris a gyenge textualizmus mellett teszi le a voksát, és mi tagadás, igen meggyőzően érvel mellette, ha Martin Heidegger, Michel Foucault vagy mondjuk Paul de Man sosem létezett volna, még hinnék is neki.
A cikk címében megidézett filozófiai munkákhoz nem ér fel Maurizio Ferraris könyve – ez nem is lehet célja – viszont rendkívül élvezetes olvasmány, köszönhetően többek között a témához remekül illeszkedő könnyed fordításnak. A mobiltelefon szociális szerepének pontos leírásához ennél lényegesen többre (vagy másra) lenne szükség, de a társadalom, vagy a társadalmi érzékelés kritikáját közérthető formában tárgyalja a Hol vagy?.
