Amikor a 80-as évek végén Lakat T. Károly az akkori – ma már tudjuk – legendás Képes Sportban folytatásokban közölte az Apám regényét, érezhető volt, ez a valaha volt legjobb könyv a létező magyar labdarúgás mintegy 40 évéről.
Persze, könnyű volt neki…legalábbis annyiban, hogy az említett 4 évtized magyar futballjának minden rezdülését testközelből figyelhette meg, mint az ország legnépszerűbb edzőjének fia, majd később mint a sportnapilap, még később a sporthetilap munkatársa. Ebből a nézőpontból követhetjük, hogyan süllyedt lassan de biztosan a magyar válogatott az 50-es évektől a világ legjobb csapatából előbb a világ legjobb tíz majd a 70-es évekre – talán – legjobb 30 csapata közé. Ami aztán a 80-as években történt, az már inkább a szürrealizmus kategóriája: a további rohamos züllés közben a magyar válogatott 1985-re teljesen váratlanul a világranglista második helyén találta magát, az ifjúsági válogatott Európa-bajnok lett és az addig nemzetközi kupákban soha semmit nem alkotó Videoton bejutott az UEFA Kupa döntőjébe. Nemcsak a mexikói bukást, hanem az azt megelőző szárnyalást sem magyarázta meg senki azóta sem (szerintem most már nem is kellene egyiket sem, maradjon meg ez az emlék nekünk). Az 1986-as VB után aztán helyre állt a rend, az évtized végére megalázó pillanatokat éltek át a szurkolók majd a futball szempontjából legrosszabb pillanatban összeomlott az egész politikai rendszer.
A könyv kimagasló erénye, hogy számos többé-kevésbé ismert tényt – számomra legalábbis – új megvilágításba helyez. Ilyen új és logikus szempontnak érzem, hogy az 50-es évek legendás nagy Honvédje tulajdonképpen nagy Fradi is lehetett volna, „csak” Puskást és Bozsikot kellett volna odavinni. Talán sok minden másként alakul, talán az akkori Fradi tábort nehezebb lett volna itt hagyni néhány játékosnak, talán-talán. Ez ma már valószínűtlennek hangzik, de jó évtizeddel később Vargának például a Fradi tábor is szempont volt, amikor úgy intézte, az olimpiai válogatott csak a nyakkendőjét találja meg a mexikói szállodai szobájában. A szerző egyébként nem vádolható elfogultsággal, igen korrekt módon vezeti az olvasót végig az évtizedeken, igaz, némiképpen idealizálva a magyar futball belső világát. Tény, a 60-as évek eredménysora – VVK győzelem, 2 VVK döntő, KEK döntő, EB bronzérem, 2 VB negyeddöntő, 2 olimpiai aranyérem, többek között – mai szemmel egyszerre szédítő és már-már hihetetlen, de szerencsére mind benne vannak az annalesekben. Mégis, nem lehet nem arra gondolni: valami itt romolhatott el, a hanyatlás itt kezdődhetett el, aminek aztán hamarosan az lett a következménye, hogy egymást követő két VB-re nem jutott ki a válogatott. Ezzel együtt mindenki, akinek vannak gyermekkori fociélményei, őszintén át tudja érezni a 60-as éveket bemutató lelkes és már-már könnyes nosztalgiát. Az erről írtak – futballon és azon kívül is – egy végérvényesen elsüllyedt világot mutatnak be, trösztvállalattal, bányászcsapatokkal és bányásznapi (…) meccsekkel, vonatozó edzővel, afrikai és dél-amerikai túrákkal, ilyen-olyan elvtársak rém- és jótetteivel együtt. Egy mai huszonéves részére ugyanolyan magyarázó lábjegyzetekkel kellene ellátni, mint a német, francia és latin szavakban bővelkedő Jókai regényeket, hogy értsék is. A 60-as évekre vonatkozóan új és jogos felvetés volt, hogy talán nincs Marseille és nincs sok minden más sem, ha az évtized végén nem a senki által nem ismert és senkit nem ismerő Sós, hanem maga a Tanár úr lett volna a szövetségi kapitány. Hasonlóan nekem újdonság volt a – joggal – valaha volt legjobb Fradinak titulált 1968-as csapat „elvesztett” BEK győzelmére tett utalás. Persze túlzás – nem kicsi, nagy – egyszerűen azt állítani, hogy nem nyerhették meg, mivel be se nevezhettek a csehszlovákiai sajnálatos események miatt, de mégis eredeti meglátás ez és egy kicsit tovább építi a legendát is.
Érdekes de érthető, hogy az említett nosztalgikus hangnak már nemigen van nyoma a 70-es és 80-as éveket bemutató fejezetekben. Mai szemmel pedig fantasztikus az eredménysor még mindig – EB negyedik hely, olimpiai ezüstérem, BEK elődöntő, KEK döntő, UEFA kupa döntő, kijutás sorrendben 3 világbajnokságra – de addigra már „felnőtt a gyerek”, és sportújságíróként bizonyára jobban bele is láthatott abba a (sport)erkölcsi szempontból rothadó világba, ami körülvette a magyar futballt. Mindenesetre a szerzőtől kedvet kapva egy új nézőpontot én is „kitaláltam” erre az évtizedre: első igazán nagy fociélményem az 1978-as argentínai VB: aki átélte vagy ismeri a kort, nagyjából tudja, kik játszottak abban a csapatban. Én annyit tennék hozzá, hogy ebben az évben – 1978-ban – Bene Ferenc még mindig csak 34 éves, Varga Zoltán 33 (!), Kocsis Lajos pedig 31 (!!). Elméletileg és csak a játék kedvéért lehet ízlelgetni a neveket, akár ezek a játékosok is szerepelhettek volna Törőcsikkel és Nyilasival együtt, Kempesék ellen….
Ami a 80-as éveket illeti, elismerésre méltó, ahogy a szerző nem mentegeti apját, aki képtelen volt megtalálni a hangot az akkori vezetőkkel és kiigazodni a kor változó körülményeiben, és akinek kapitányi kinevezése későn, túl későn jött. (E sorok írója halványan emlékszik pl. az USA elleni szánalmas bukásra…). A véletlenek elképesztő szerepét mutatja az a – megint csak nekem teljesen új – információ, hogy a Verebes-féle Rába ETO soha nem jöhetett volna létre, ha a Tanár úr elfogadja az ETO akkori invitálását. A 80-as évek tatabányai világa iránt már nincs – illetve igazából a könyv megírása idején nem volt – különösebb nosztalgikus hangulat. Mellékesen persze – te jó ég, ezt sem fogja ma már egy tizenéves sem elhinni… – azért a Real Madridot még legyőzi az akkori Bányász és ezüst- majd bronzérmes lesz a bajnokságban. Ez már a 80-as évek valószínűtlen világa, amikoris a Mezey-féle válogatott olyasmit valósít meg, amit talán még Puskásék sem: szó szerint szétfutja az ellenfeleit és a mexikói VB-re nagy reményekkel érkezik... Azt hiszem, ebben a könyvben írták le először és tudtommal utoljára: az irapuato-i bukás a magyar foci legnagyobb, legmegsemmisítőbb kudarca, súlyosabb, mint az elvesztett VB döntő vagy Marseille. Mára ez a vélemény ténnyé vált. Ami azóta történt, annak jelentős része visszavezethető Mexikóra, alapvetően törvényszerű volt, hogy a magyar labdarúgás sorsa úgy alakult, ahogy – annyiban gondolom ma ezt másként, hogy még egy esetleges mexikói szolid, jó szereplés esetén is nagyjából ott lennénk ahol most, azaz sehol.
Az Apám regénye arról a magyar labdarúgásról szól, ami már soha nem lesz. Ez a fő tanulsága, nem túl biztató, de jobb ezt tisztázni. Történelmére úgy kell tekinteni, mintha egy múzeumban járnánk: szép festmények, lehet bennük gyönyörködni, híres csatajelenetek itt, királyok és császárok portréi amott. Főszereplői legendás hősök, akik lábai előtt hevert egykor a futballvilág, itthoni színhelyei – részben – ma már nem létező vagy éppen összeomlóban lévő stadionok, ahol furcsa nevű csapatok játszottak akkori önmagukra ma már nem – vagy alig – hasonlító városokban. Hatalmas tévedést követ el bárki, aki a 90-es és 2000-es évek Magyarországán ilyen néven űzött sportágat bármilyen összefüggésbe hozza a könyvben olvasható világgal. Értelmetlen, sőt talán káros is, de mindenképpen - önbecsapás.
