C

Gene Wilder: A nő, aki nem

Fordította Bíró László, Athenaeum, 2009, 159 o., 2490 ft

 

1903-ban járunk. A krisztusi harminchármat taposó amerikai hegedűművész, akinek csettintésre borulnak lábai elé a nők, látványos idegösszeomlást kap koncertje kellős közepén, ezért beutalják egy németországi szanatóriumba. A freudiánus főorvos és személyzete Anton Csehovval (!) karöltve buzgón igyekszik összefércelni a szegény művészember lelkén keletkezett hasadásokat, a legeredményesebb öltés azonban természetesen egy halálos beteg femme fatale érzékeny tűjének érdeme lesz. Az olyan izgalmatos kérdések megválaszolását, mint hogy megismerteti-e az igaz szerelmet a rákos Donna Elvira az ő javíthatatlannak tűnő Don Juanjával, az olvasó képzeletgazdagságában bízva most mellőzném.

Nem ez lesz a leghosszabb posztom, az biztos, egyszerűen nem sok mondanivalóm van az Amit tudni akarsz a szexről…, a Dutyi-dili, és a Vaklárma göndörödő hajzatú komikusának művéről. Őszintén, nem is igazán értem, mit akart ezzel a lazán összedobott akármivel. A történet lapos, nulla, a karakterekkel nem tudok mit kezdeni, a stílus meg, ahogy szépemlékű általános iskolai matektanárnőm szokta volt rikácsolni, inkább mínuszt érdemelne, ha létezne ilyen osztályzat. A kisregény olyan, mintha a Három bajtárs szerelmi szálának kilúgozott, zanzásított, hepiendesített verziója lenne, csak épp Remarque-nál a bajtársakon (a háború utáni közös és reménytelennek bizonyuló útkeresésen) van a hangsúly, itt meg a nőn. Elég karcsú. A könyv előnye, hogy aprócska, dupla sorközzel szedett, és rövid: melegen ajánlom étkezési zavarokban szenvedőknek, mivel - ugyan nem tudom, milyen művészi célból, de – állandóan ínycsiklandó ételeket lapátolnak benne. Másnapos vasárnapokon szintén felcsapható két Így jártam anyátokkal-epizód között, feltéve ha kint esik az eső, és a macska is aluszik.