Aktuális borítómustránk, ahogy általában, megpróbál némi kitekintést nyújtani a külföldi, a magyart igen sokszor leiskolázó borítók felé. Ennek formája most azonban változik valamelyest: egy adott könyv különféle borítóit vesszük górcső alá – ráadásul egy olyan könyvét, melynek fedőlapja Magyarországon sikerült a legjobbra, még ha holtversenyben is. Mohsin Hamid: A kétkedő fundamentalista. (Nota bene: egyik szerzőnk korábbi kritikája alapján esélyesnek tűnik, hogy a borító az egyetlen igazi minőséget képviselő darabja a műnek – noha ahhoz nincs sok köze a Booker-díjas írónak.)
Kattints a kis képekre a nagy képekért!
Kezdjük azzal az angol nyelvű kiadással, mely érdekes módon – vagy talán egyszerű üzleti okokból – világszerte a legkelendőbbnek bizonyult: megannyi országban ezzel a borítóval, csak éppen más nyelvű szöveggel kapható a Kétkedő fundamentalista. Pedig a borító csak egy jó közepes: nem nevezhető csúnyának vagy összecsapottnak (feltéve, ha az embert nem irritálja a rózsaszín), ugyanakkor nem is az a fajta, amit meg se lehetne találni, ha mellétennénk tíz másik könyvet. Az ötletek nem túl bonyolultak – a legeredetibb talán a szokatlan szín. Egy átlagos mintázat, átlagos vagy annál talán kicsit jobb tipográfia, alul pedig egy keleti sablonember beszélget egy nyugati sablonemberrel. Ennyi. (Az ajánlás mindazonáltal nevetséges: nem fárasztják egyetlen indokkal sem az olvasót, miért is jó könyv, csak odavágják az elképzelhető legegyszerűbb dicséretet, s hogy mégse legyen tényleg röhejes, melléírnak egy nevet is. Aham.) (B-)
Ez pedig az a kiadás, melyet alighanem a legtöbb olvasó forgatott világszerte – az amerikai: ez a borító jellegtelen, az ember két perc alatt elfelejti. Persze lehetséges, hogy a rém toleráns Amerikában egy közel-keleti arc a borítón már akkora nóvum, hogy simán elad egy könyvet – ám a borító mint olyan attól még nem lesz jó, legfeljebb hatásos. Süt róla az ötlettelenség: miért van beöregítve a kép? Ez a legegyszerűbb, ami tervezőnek eszébe juthat. Miért ismétlődik a pakisztáni zászló mintája ötször a cím alatt? Mert ki kellett tölteni a teret? Nem túl bíztató, ha ezeknél nem jutnak eszünkbe relevánsabbnak tűnő válaszok. Hogy a férfi fejét félig eltakarja a két zászlóféleség, egyfelől érthető – nyilván arra utal, hogy maga az ember ki se látszik a befogadó és a szülő ország zászlaja alól, hogy nem tud vagy nem akar kitörni mögüle, netán arra, hogy senki nem néz a nemzetiség mögé, ahol pedig megtalálhatná az embert is –, másfelől viszont kissé didaktikus, közhelyes. (C)
Nem jobb a helyzet a német kiadás esetében sem – a tervező itt már vállaltan nem is kíván mást elmondani a könyvről vagy akármiről, mint azt a szót, hogy „Közel-Kelet”, és jónapot. A kép ráadásul gyenge, pontosabban végtelenül elkoptatott: mindenki látott már többszáz ugyanilyen fotót. Színvilága a lehető legegyszerűbb, akárcsak a tipográfia és a szövegek elhelyezése. Iparos munka, öt perc alatt összecsapható – mely időtartam még mindig több, mint ameddig az ember emlékszik a végeredményre. (D)
A két előző rossz tulajdonságait ötvözi a héber nyelvű kiadás is: a nullától nem jelentékeny mértékben eltérő ötlet, keleti arc, zászlók – feladat letudva. Az arc eltakarásáról ugyanannyi mondható el, mint az amerikai verziónál, a csillagok és a pakisztáni hold keveredése viszont még ennél is fantáziátlanabb metafora a bevándorlásról. Lelombozó, jöjjön inkább a két zseniális borító. (D)
A francia kiadás borítója a jó példa arra, hogy nem kell heteket töprengeni a dolgozószobában, majd még jó pár napot eltölteni a Photoshop előtt görnyedve, hogy remek borítót dobjunk össze. A fő mintázat viszonylag egyszerű – valamiféle díszes padló, semmi több –, mégis borzasztóan magával ragadó (amely hatást csak tovább erősíti, hogy a vonalak nem párhuzamosak a könyv szegélyével), percekig lehet bámulni, és utána is nehéz szabadulni tőle. És aztán jönnek azok az apróságok, melyek egytől egyig hozzáadnak az erős első benyomáshoz: a csuklya a fejen, a cipőtlen láb, a táska padlóval megegyező mintázata... S ezek mind a misztikusság és a hétköznapiság határán táncolnak – ahol még korántsem szájbarágósak vagy elcsépeltek az ötletek, de már nem is unalmasak. Miért van csuklya a fejen? – Ám az nem csuklya, egy egyszerű kapucni. Miért nincs cipő a lábon? Talán szent helyen jár? – De akkor miért a viharkabát? A feliratok ráadásul nem hivalkodók, sőt (lásd átlátszó szövegdoboz), és a színük is rendben van. Tökéletes. (A+)
És végre nem kell szégyenkeznie a magyar kiadónak sem (nem mintha az ocsmány borítókat használó kiadók szégyenkeznének) – nem csak, hogy remekbeszabott a borító, de ráadásul teljesen eredeti is: az általunk átnézett 10-11 ország közül egyikében sem volt semmi hasonló motívum. Remek ötlet a domináns fehér szín, mely a zöld árnyalatokkal együtt végre egy fantáziadús és visszafogott játék a pakisztáni zászlóval – csakúgy, mint a két kitűző. Minden tele van feszültséggel, ellentmondással: csak egy dolog, hogy szinte senki nem hord fehér öltönyt, pláne fehér nyakkendővel, de az már tényleg biztos, hogy arra nem tűz egyszerű, száz forintnál nem drágább kitűzőt, főleg nem kettőt, és főleg nem a szívével ellentétes oldalon. A fehér, kirgiz szemű maszk még innen van az ijesztőség határán, s mivel életszerű, nem tűnik öncélú ötletnek sem – viszont, megint csak, feszültséget kelt, sőt ebben összpontosul minden feszültség. Az elegancia és a kitűzök meg az álarc; az eltakart arc (és bőrszín!), de a látható szemek – két végtelenül izgalmas ellentétpár. Remek ötlet a félrehajtott fej: életet ad a képnek, új ellentétet teremtve ezzel: azt adja, amit az álarc elvesz. (A+)
