A
Václav Havel: Kérem, röviden! Ulpius Ház, Budapest, 2007, 451 oldal, 3999 Ft.
Régen a mélyvízbe dobták azokat a gyerekeket, akik nem tudtak úszni, mondván, hadd kapálózzanak, majd megtanulják. Íme, az én mélyvizem Vaclav Havel Kérem, röviden! című írása.
Oké, Vaclav Havel, az annyit tesz, mint néhány évszám, kósza adatok (nagy valószínűséggel rosszak), no meg egy elnöki cím. Körülbelül ennyit tudtam összekaparni emlékeimből, mielőtt még hasast ugrottam volna ebbe a cseh beltengerbe. Az azt követő három este alatt viszont rengeteg információt kaptam az utolsó csehszlovák, illetve az első cseh elnökről, ellenzéki múltjáról, külföldi utazásairól, hóbortjairól és rá kellett jönnöm, hogy sok jó sör és kevés szudétanémet mellett van még valami Csehországban: egy rakkenroll ex-elnök, aki jól tud írni.
Ez is elég korai felismerés volt, de hát mi mást mondhatnék egy olyan politikusról, aki „kocsmaember”-nek tartja magát, tiszteli Charles Bukowski „őszinte stílusát” (höhö), Clintonnak session-zenészeket meg a legmenőbb prágai klubot foglalja le, hátha látogatása alkalmából jammelni támad kedve, és akitől mandátuma végén elköszönt a cseh rockzenei underground nagy része! Na meg köztársasági elnökként képviselte országát tizenhárom éven keresztül. Nemzetközi feladatainak ellátásához feltétlenül szükséges szolidaritását és előzékenységét, úgy tűnik, nem hagyta a prágai Várban, ugyanis a könyv egy előszónak szentelt használati útmutatóval (vagy fordítva?!) indul, amelyben azt tanácsolja Havel, hogy nyugodtan ugorjon az, akinek túl sok lesz a mássalhangzó az elkövetkező oldalakon. Nem egyszerű olvasmány, néhol olyan mélyen beleássa magát a nyolcvanas-kilencvenes évek Csehszlovákia, illetve Cseh Köztársaságának belpolitikai káoszába, hogy fogcsikorgatva tudjuk csak követni.
Kezdődik azzal, hogy 2005 Washingtonjában ücsörög és arról ír, hogy elmenekült. El Európából, el a közéletből, írni akar, emlékezni, sorait rendezni. Az itt keletkezett feljegyzések elütnek, mind tematikailag, mind írásképét tekintve (dőlt betűs) a könyv többi részétől, itt az íróval, félelmeivel (abból sok van és egyre erősödnek, ahogy haladunk), úgymond egy idős emberrel ismerkedünk meg, aki rendet akar hagyni maga után. Ezen túl két további, mondhatni tartalmi egységet lehet még egymástól megkülönböztetni, az egyik Karel Hvízd’ala cseh újságíró interjúkérdéseire épül, a másik pedig az elnök időrendbe szedett, beosztottjainak szóló utasításai, ezek jóformán egész tisztségének főbb momentumait sorakoztatják fel. Hvízd’alával mellesleg már 86-ban is együttdolgozott, az akkori beszélgetésük alapján jelent meg a Távkihallgatás című kötet.
Érezni, hogy nem két ismeretlenről van itt szó, bár levélben kapja Havel az újságíró kérdéseit, és ezeket még néha átírja, bizony érzékeny témák felől is érdeklődik és megfelelően indulatosak ilyenkor a válaszok. Leginkább azonban a „hagyományos angolszász séma” áll a középpontban, azaz a disszidens ellenzékiből vált elnök sztorija. Ez azonban vajmi keveset változtat azon, hogy bizonytalan, kételkedő ember, talán ezért is ennyire alapos. Sőt néha már-már hisztérikusnak nevezhetőek egyes kirohanásai, például a csak félig megfőtt krumpli miatt. Szórakoztató, ahogyan az efféle bejegyzések után (amelyek néhol valóban tragikomikus hangvételűek) oldalakon keresztül halál-komoly belpolitikai viszályokról, az ország kettéválásáról, Václav Klausszal vívott verbális párbajairól beszél (amik lelkileg erőteljesen leterhelték), emellett arról morfondírozik, hogy Csehország „globalizált tucatországgá” válik.
Az egyik legfontosabb szempont azonban, amiért egyáltalán nekiállt e könyv a megírásának, az a csehszlovák rendszerváltás és annak következményei, hogy milyen hatással volt rá, Európára, sőt az egész világra nézve. Részt vett benne, alakítgatta, majd talpra állított egy új rendszert, amibe azonban beleöregedett, erre az írás vége felé egyre több utalást találunk, sőt maga Havel is említi. Az utolsó oldalakon azon gondolkodik, hogy vajon „nem volt-e tévedés vagy egy hosszan elhúzódó hiba” a hivatali ideje és a rárótt kötelezettségek elfogadása. Ezt majd nálam sokkal okosabb arcok le fogják osztani, a könyv elolvasása mindenesetre nem volt elhibázott döntés.
-trieckmann-
