Posztunk szerzője egyik olvasónk, Loge, fogadjátok szeretettel.
D
Evelyn Grill: A gyűjtő. 2008., Európa., 230 oldal, ford.: Murányi Beatrix.
Ki ne hallott volna már olyan emberekről, akik házukban, lakásukban szemetet halmoznak fel, s ezzel tehetetlen dühöt, s ádáz rosszallást váltanak ki a szomszédságból. Azt gondoljuk, ismerjük az ilyen eseteket; ám a valóság az, hogy a jelenség mélységéről, az azt kiváltó okról fogalmunk sincs. Az, hogy nem foglalkozunk az okkal, nem próbáljuk megérteni ezeket az embereket, természetes reakció, önvédelmi mechanizmus. Hiszen ki kíváncsi arra, mit érez az az ember, akinek a lakása szeméttelep, és aki miatt a szomszédok csótányokat és rágcsálókat hajkurásznak esténként?! Evely Grill ezt az eddig kevéssé kutatott okot próbálta meg regénybe csomagolva elénk tárni, sajnos kevés sikerrel.
A gyűjtő látszólagos központi alakja egy jómódú, polgári családból származó értelmiségi, Alfred Tähweig, aki az átlag szemetéből származó kincsekkel halmozza tele helyiségeit. A történet körülötte forog, ám az igazi főszereplő mégis egy asztaltársaság. A péntekenként egy elegáns étteremben találkozó törzsasztalt különféle értelmiségiek alkotják: egy professzor, egy szociális munkás, egy pszichoterapeuta, egy kezdő írónő, s másokon túl tagja a társaságnak Alfred Tähweig is. Az ő szeánszaik tagolják a könyvet fejezetekre, s ez alapján vánszorog a történet hétről-hétre.
A társaság, de leginkább a szociális munkás azon fáradozik, hogy normalizálja a mind mélyebbre süllyedő Alfred életét. Természetesen ő ezt a legkevésbé sem akarja, választása, még ha egy mániából is indul ki, teljességgel tudatos, hiszen bár örökölt vagyona felhatalmazná arra, hogy igazi jómódban élhessen, mégsem teszi. Minden alkalommal újabb és újabb tárgyakkal kedveskedik a társaság tagjainak, melyekre természetesen a szemétből tesz szert: az írónőnek régi naplót, a professzornak tanulmánykötetet hoz, mindenkinek az érdeklődése szerint, ám ők ezeket tudatosan, nevelői célzattal visszautasítják.
A bonyodalom abból indul ki, hogy Alfrednak ki kell üríteni egy általa önkényesen elfoglalt pincét. Ehhez segítséget vesz igénybe, egy hajléktalan nőt, akit busásan megfizet szolgálataiért, s akit végül különböző okok miatt magához fogad. Kukázás közben azonban váratlanul megharapja egy patkány s kórházba kerül. Vélt barátai, az asztaltársaság pedig kihasználja az alkalmat, hogy segítsen.
Evelyn Grill könyve remek ötletet dolgoz fel, azonban ezzel szinte az összes erényét fel is soroltuk. Normális esetben egy könyvet nem (csak) azért olvasunk, hogy megtudjuk, mi lesz a vége. A szépirodalom általában abban is különbözik a csúnyától, hogy élvezetet nyújt a könyv nyelvezete, képei, hangulatai, világa. A gyűjtő esetében sajnos már az első oldalak után rádöbbenhet az ember, hogy az ilyen jellegű elvárásai nem teljesülnek.
Az asztaltársaság tagjainak ötlettelen, egymáshoz csak erőszakoltan kapcsolódó bemutatása, az alapszituáció ismertetése véleményem szerint teljesen felesleges, hiszen egyrészt szinte semmi funkciója nincs annak, hogy mivel foglalkoznak a szereplők, másrészről pedig, ha valamilyen szempontból fontos lenne, később úgy is kiderülhetne akár egy párbeszédből, akár lassan adagolva egy-egy rövidebb kitekintő jellegű leírásból. Mivel azonban nem lényeges, öncélú és felesleges, amely egyedül arra jó, hogy még idejében figyelmeztessen arra, milyen értékű könyv akadt a kezünkbe.
Egyedül talán az írónő személye fontos az asztaltársaság tagjai közül, hiszen könnyen ráismerhetünk benne a könyv írójára: az a szándéka, hogy barátja, a professzor ajánlására könyvet írjon Alfred Tähweigről. A saját ötlet nélküli írónő, aki gyorsírással jegyzeteli a körülötte zajló beszélgetést, aki várja, hogy történjen valami a főhőssel, méltó megjelenítése a könyv szerzőjének.
A karakterek felszínesek, a jellemváltozás, az eseményeket befolyásoló bármiféle többlet teljességgel hiányzik a műből, az unalmasan lineáris történetet csak nagy ritkán töri meg egy-egy pár oldalnyi emlékezés. Az események lassan és töretlenül vánszorognak a jól kiszámítható végkifejlet felé, a szerző kíméletlenül lenyesegeti avagy elsorvasztja az alternatívát, érdekességet, újdonságot kínáló oldalhajtásokat, s ezzel legkésőbb a könyv felétől unalmas egyhangúságba kényszerít. Valamiféle logikát fedezhetnénk fel abban, hogy a találkozókat a szereplők magukban vagy párban értékelik, ha ötlet és új szempontok hiányában nem lennének unalmasak ezek az elmerengések, amelyek olyannyira függetlenek attól, hogy elvileg milyen párbeszéd asszociációi, hogy nyugodtan fel lehetne őket cserélni egymással annak veszélye nélkül, hogy ez bármit változtatna a jellemek megítélésén vagy az események menetén.
Az új nézőpontot a történetben Alfred szemszöge próbálja meg elénk tárni, ám ötlet hiányában ez is meglehetősen primitív magyarázattal szolgál a gyűjtőszenvedély felől, s ennek következtében megnyugtató választ még véletlenül sem nyújt.
Nagy kár ilyen jó ötletet így elpazarolni, mert ebből akár csak egy közepes író is sokkal többet tudott volna kihozni az unalmas, kiszámítható, sematikus párbeszédekkel tarkított leírásnál. A könyv legnagyobb hibájáért azonban mégsem a szerzőt, hanem a kiadót kell felelősségre vonnunk. Ügyesen tálalva, szépirodalmi köntösbe csomagolva adják el a ponyvát. Ha érdemei szerint ponyvaként tálalják az olvasók elé, nem ért volna ekkora csalódás.
